A brit választások eredményeinek elemzésekor látszik, hogy az egyes jövedelmi csoportok között már nincs jelentős különbség a pártszimpátiában. Míg korábban a baloldal fő bázisát a szegényebb, dolgozó emberek jelentették, addig a legutolsó parlamenti választások eredményeiből az látszik, hogy a baloldali Munkáspárt ugyanúgy teljesített a legszegényebb csoportokban is, mint a gazdagabbak között, és minden jövedelmi osztályban alaposan kikapott a jobboldaltól.

Ennek hátterében az áll, hogy az elmúlt évtizedekben a baloldal az Egyesült Királyságban is lecserélte a korábbi fő szavazóbázisát, a munkásosztályt a bevándorlókra. Az új brit multikulturális társadalomban már nem a jövedelmi helyzet, hanem sokkal inkább az etnikum és a vallás határozza meg azt, hogy a szavazók melyik pártot választják.

Ezt bizonyítja, hogy miközben a Konzervatív Párt országos szinten nagy győzelmet aratott a 2019-es választáson, a képviselői helyek bőven több, mint felét megszerezve, addig a nem fehér etnikumú választók körében csak harmadannyi szavazatot kapott a jobboldali párt, mint a baloldali Munkáspárt. Nem véletlen, hogy ezen a választáson a baloldal szinte csak a nagyvárosokban szerzett mandátumokat, ott, ahol magasabb az aránya a bevándorló hátterű lakosságnak.

A bevándorlók közül a baloldal kiemelten számíthat a muszlim vallásúakra, akikkel igen szoros kapcsolatot ápolnak. 2017-es brit parlamenti választásokon például a muszlim szavazók 85 százaléka támogatta a Munkáspártot és csak 11 százalékuk a Konzervatív Pártot. A muszlimok ráadásul egyre jelentősebb politikai tényezőnek számítanak a szigetországban, hiszen az arányuk folyamatosan nő, a legutolsó adatok szerint a több, mint 4 millió iszlám hívő már a lakosság 6 százalékát adja az Egyesült Királyságban.

A parlamenti választásokhoz hasonlóan a helyhatósági választások eredményeit megnézve is azt láthatjuk, hogy a muszlimok a baloldal elkötelezett hívei.

Angliában a megválasztott iszlám hívő önkormányzati tanácsnokok száma folyamatosan emelkedik, 2014-ben 327, 2018-ban 380, 2022-ben pedig 443 muszlim nyert a The Muslim News összesítése szerint. Mivel ezeken a választásokon 4200-4400 tanácsi mandátum dőlt el,

az Angliában 2022-ben megválasztott 443 muszlim tanácsnok azt jelenti, hogy a győzteseknek már több, mint a 10 százaléka iszlám hívő.

A muszlimok politikai szimpátiáját jól mutatja, hogy a jelöltek döntő többsége a Munkáspárt színeiben nyerte meg a választást. Jellemző, hogy a muszlim győzteseknek még a 10 százaléka sem a Konzervatív Párt képviselője.

A 277, 341, illetve 352 munkáspárti muszlim győztes azt jelenti, hogy a baloldali párt Angliában megválasztott tanácsnokainak 2014-ben a 13 százaléka, 2018-ban a 14 százaléka, 2022-ben pedig már a 16 százaléka iszlám hívő volt.

Az Egyesült Királyság legismertebb muszlim politikusa a pakisztáni hátterű Sadiq Khan, akit 2016-ban választották London polgármesterévé. Ezzel ő lett az első muszlim polgármester egy nyugati fővárosban. A szülei 1968-ban érkeztek Londonba, Khan már ott született. A szunnita vallású politikus szintén a Munkáspártot képviseli.

Természetesen nem csak a baloldali pártokban vannak bevándorló származású politikusok, tavaly ősszel Rishi Sunak személyében a Konzervatív Párt adta az Egyesült Királyság első ázsiai és első hindu miniszterelnökét, akit megválasztottak a párt elnökévé is. Ez jól mutatja, hogy a bevándorló hátterű britek nem egy teljesen egységes tömb, hiszen például a hindu vallásúak között nincs akkora előnye a Munkáspártnak, mint a muszlimok között.

A fenti önkormányzati választási eredményekből, a Brexit, valamint a parlamenti választási eredményekből azonban látszik, hogy a bevándorló hátterű emberek – kiemelten a muszlim vallásúak – többségében a baloldal politikáját támogatják.

Leggyakrabban öt országot, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt, Türkmenisztánt és Üzbegisztánt szokták Közép-Ázsiához sorolni. Az elmúlt időszakban rendszeressé váltak hazánk és a térség kapcsolatáról szóló hírek, ami jól mutatja az öt ország növekvő jelentőségét. A régió általános jellemzőit és a migrációs folyamatait korábbi cikkünkben mutattuk be, most pedig a Közép-Ázsiában élő orosz kisebbség súlyáról fogunk részletesebben írni.

Az Orosz Birodalom már a 19. században fokozatosan kiterjesztette uralmát Közép-Ázsiában. Ezt követően az oroszok hegemóniája meg is maradt 1991-ig, amikor a Szovjetunió felbomlásakor az öt közép-ázsiai tagköztársaság kikiáltotta függetlenségét. Ez a 100-150 évig tartó, hosszú orosz uralom természetesen nem múlt el nyomtalanul a terület népességi összetételében sem.

Az orosz térnyerésnek a birodalom magterületeihez közelebb fekvő Kazahsztán volt a leginkább kitéve, hiszen Közép-Ázsiának ezen a részén már a 19. század közepére stabilizálták a cárok a hatalmukat. Bár a térségben 1897-ben tartott első népszámlálás alkalmával még 83 százalék volt a kazah népesség aránya, ez folyamatosan csökkent a következő évtizedekben, mivel egyre több orosz és más szláv telepes érkezett a területre. Ők a birodalom közigazgatásában, az oktatási intézményekben, a mezőgazdaságban és a kiépülő iparban dolgoztak.

1959-ben az orosz és az ukrán etnikumú lakosság együttesen Kazahsztán lakosságának már több, mint az 50 százalékát adta, szemben a kazahok 30 százalékos népességarányával.

Ezt követően a kazahok magasabb gyermekszámának köszönhetően lassan elkezdett növekedni a részarányuk, azonban még az 1989-es népszámláláskor is kevesebb kazah élt a kazah tagköztársaságban, mint orosz és ukrán együttvéve.

Az 1990-es évektől, a függetlenség kikiáltása után drasztikusan megváltoztak a népesedési folyamatok Kazahsztánban és a régió másik négy országában is. Az addig kivételezett helyzetben lévő oroszok ellen diszkriminatív intézkedéseket hoztak. Az új kormányok a nemzeti identitás erősítésére törekedtek, aminek része a – térségben egyébként még mindig fontos szerepet játszó – orosz nyelv visszaszorítása is.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a demográfia Közép-Ázsiában is nagy úr. Az államalkotó népek körében jóval magasabb a teljes termékenységi arányszám, azaz az egy nőre jutó gyermekszám, mint az orosz etnikum körében. Ezt a különbséget az oroszok 1990 utáni kivándorlása pedig csak tovább erősítette. A folyamatok eredményeképpen a térség minden országában gyorsan csökken az oroszok száma és aránya is.

Az orosz lakosság arányát bemutató térképeken is jól látható, hogy a másik négy közép-ázsiai országban is a kazahhoz hasonló folyamatok zajlottak le. Csak a felfutó időszakban a későbbi meghódítás, a nagyobb földrajzi és kulturális távolság miatt az oroszok aránya a csúcson is alacsonyabb maradt, mint Kazahsztánban. 1991 után pedig még drasztikusabb volt az orosz etnikum térvesztése a négy kisebb területű országban, így mára a lakosságnak csak egy kis töredékét alkotják az oroszok. Tádzsikisztánban például kevesebb, mint a tizedére esett vissza a létszámuk.

A visszaszorulásuk ellenére az oroszok még mindig nagy gazdasági és politikai befolyással bírnak a térségben, igaz ez az országokban élő orosz kisebbségre, és Oroszországra is. Mára azonban egyértelműen növekedett a közép-ázsiai országok mozgástere, amiben a saját stabilitásuk növekedése mellett annak is szerepe van, hogy az oroszok egyértelmű dominanciáját oldja Kína növekvő jelenléte a régióban.

Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Kazahsztán északi részének etnikai térképe sokban emlékeztet Kelet-Ukrajnára, mivel az Oroszországgal határos térségben még mindig jelentős területeken többségben van az orosz lakosság. Nem véletlen, hogy Kazahsztánt nem tette boldoggá, amikor tavaly Oroszország megtámadta Ukrajnát.

A Közép-Ázsiai nemzetek fokozatosan szilárdulnak meg, azonban két hatalmas szomszéduk közelében komoly kihívás számukra a függetlenségük megerősítése. Az orosz népesség aránya a régióban jól mutatja, hogy mit eredményez a nemzeti közösségek számára a birodalmi elnyomás, illetve az az alóli felszabadulás. Ha nincs a Szovjetunió felbomlása, az orosz hatalom visszaszorulása, akkor könnyen lehet, hogy mára az emberiség ezzel az öt nemzettel szegényebb lenne.

Nigerben július 26-án történt katonai hatalomátvétel, amiért az utóbbi napokban a figyelem középpontjába került a nyugat-afrikai ország. Fontos hangsúlyozni, hogy nem egy elszigetelt eseményről van szó, a Szahara déli peremét alkotó Száhel-övezetben az elmúlt néhány évben polgárháborúk és katonai puccsok sora történt. A Maliban, Guineában, Burkina Fasóban, Szudánban és most Nigerben lejátszódó események mind-mind részei a geopolitikai sakkjátszmának, amiben sajnos nem alakulnak Európa számára kedvezően a lépések.

Niger a térség egyik utolsó stabil állama volt, a nyugat szövetségeseként kulcsszerepet játszott a tömeges migráció lassításában, valamint az iszlám dzsihadizmus elleni küzdelemben. Ezért a nigeri katonai puccs egyik legfontosabb kérdése az, hogy milyen következményei lesznek az eseményeknek az Afrikából Európába irányuló migráció szempontjából.

Könnyű belátni, hogy ha destabilizálódik a nigeri államhatalom, akkor jelentősen megnőhet az Európába irányuló migráció a térségből. Nem csak Nigerből indulhatnak el többen, hanem a délebbi afrikai országokból észak felé igyekvők is könnyebben haladhatnak át egy instabil Nigeren.

A folyamatok jobb megértéséhez érdemes megnézni a térség népesedési jellemzőit is, hiszen ezek alapvetően befolyásolják az országok stabilitását és a migrációs irányokat, valamint érzékeltetik azt is, hogy mekkora embertömegekre lehetnek hatással az események.

A demográfiai folyamatok terén azt látjuk, hogy az egész Száhel-övezetben gyors ütemben növekszik a népesség. Minden országban ez a helyzet, de a mostani puccs helyszíne még a térségben is kiemelkedő.

Niger világelső a teljes termékenységi arányszám tekintetében, egy nigeri nő átlagosan hét gyermeket szül élete során, ami hatalmas népességrobbanást okoz a világ egyik legszegényebb országában.

Az 1960-as függetlenség elnyerésekor az ENSZ statisztikái szerint még csak 3 millió ember élt Nigerben, a gyors ütemű növekedés hatására 1996-ban azonban már elérte az ország lakosságszáma a 10 millió főt, mára pedig meghaladta a 26 millió főt is. Tehát alig hatvan év alatt nyolcszorosára gyarapodott a nigeri népesség száma.

A jövőre vonatkozó ENSZ előrejelzések pedig még ennél is nagyobb aggodalomra adnak okot.

2050-re Niger népessége elérheti a 66 millió főt, 2067-re a 100 millió főt, 2100-ra pedig a 166 millió főt.

Ezek ráadásul nem is a legrosszabb forgatókönyvek, csak az ENSZ közepes népességnövekedéssel számoló előrejelzései. A gyorsabb növekedéssel számoló becslés szerint 2100-ra akár 217 millió főre is nőhet az ország lakosságszáma.

A nigeri népességszámok értékelésénél érdemes azt is figyelembe venni, hogy 1 millió 267 ezer négyzetkilométeres területével – ami kétszer nagyobb, mint Ukrajna –, hiába egy hatalmas ország Niger, a lakosság többsége az ország kevésbé száraz, déli peremén tömörül. Az északi, sivatagos térség szinte lakatlan, az ország területének több mint felét adó Agadez régióban még egy fő sem él négyzetkilométerenként (összehasonlításként: Magyarország népsűrűsége 105 fő/km²).

A 99 százalékban muszlim Niger lakossága jelenleg már évente több mint 1 millió fővel gyarapodik, a 21. század közepére pedig a népességnövekedés elérheti az évi 2 millió főt. Erősen kérdéses, hogy a klímaváltozás miatt egyre mostohább körülmények között, a Száhel-övezetben bármilyen államhatalom hogyan tud majd kezelni ekkora népességnövekedést. Gondoljunk csak bele, hogy a nagy geopolitikai sakkjátszma gyalogjaiként tologatott afrikai államnak minden évben újabb és újabb 1-2 millió főnek kellene élelmet, munkalehetőséget, oktatást és egészségügyi ellátást biztosítania. Egy ilyen helyzeteben nem meglepő, hogy összeomlik az államhatalom.

A térség többi országában sem sokkal jobbak a kilátások. Az ECOWAS, a nyugat-afrikai térség politikai és gazdasági uniójának 15 tagállamában ma már körülbelül 400 millióan élnek. Józanul gondolkodva azt mondhatjuk, hogy bármi is lesz a mostani események vége, a demográfiai folyamatok miatt előbb-utóbb robbanni fognak ezek az országok.

Ha pedig esetleg valaki azt hinné, hogy egy háború esetén majd kevésbé nő Niger és a térség népessége, akkor valószínűleg nagyot téved. A fegyveres konfliktus okozta bizonytalanság a fejlődő országokban inkább még növeli is a gyermekvállalás mértékét. Elég megnézni például Afganisztánt, ahol 2001 és 2021 között 19 millió főről 40 millió főre nőtt a népesség. Tehát hiába volt ott háború, megduplázódott az ország népességszáma.

Ábra háttere: A puccsot végrehajtó Amadou Abdramane ezredes támogatói Niger fővárosában, Niameyben 2023. augusztus 3-án. Fotó: MTI/AP/Sam Mednick)

Pierre Cassen élettörténete jól mutatja, hogy a globalizáció és a tömeges migráció miként teszi zárójelbe a korábbi ellentéteket a hagyományos bal- és jobboldal között.

A Hogyan lett a baloldal az iszlám szajhája könyv szerzője Párizs egyik külvárosában nőtt fel, az 1970-es években kezdett el kétkezi munkásként dolgozni a nyomdaiparban. Szakszervezeti vezető lett abban az időben, amikor Franciaországban a baloldal még tényleg a munkások jogaiért harcolt. A kétezres években azonban eltávolodott a baloldali pártoktól, mivel azok a bevándorlók szavazatainak reményében egyre inkább iszlámbarát politikát folytattak, feladva a francia állam szekuláris alapelveit.

A baloldal és az iszlám összefonódását a könyv első részében tizenkét francia politikus és médiaszereplő portréján keresztül ismerhetjük meg, amit utána jól kiegészít Pierre Cassen élettörténete.

A könyvben magyar szemmel talán az a legérdekesebb, hogy francia példákon keresztül láthatjuk, hogy milyen problémákat rejt magában a tömeges bevándorlás miatt kialakuló multikulturális társadalom. Nem csak a hírekbe bekerülő terrortámadásokról olvashatunk (igazán sokkoló, amikor 11 oldalon keresztül sorolja fel a könyv a Franciaország területén elkövetett dzsihadista merényleteket), hanem például az olyan problémákról is, amik Magyarországon még kevésbé ismertek. Megtudhatjuk, hogy az iszlám fejkendő elleni küzdelem hogyan vezet a keresztény jelképek betiltásához is, vagy azt, hogy a tömeges bevándorlás milyen ellentmondásban van a munkások jogainak védelmével.

Olvashatunk arról, hogy a kommunisták abban reménykednek, hogy a nyugatra került muszlimok majd Marxra cserélik fel Allahot, és arról is, hogy egyesek szerint ugyanolyan elvek mentén válik a franciák egy része napjainkban iszlám kollaboránssá, mint ahogyan sokan náci kollaboránsok lettek a második világháború alatt. 

„Ön nem képes belátni, hogy nacionalizmus nélkül Franciaország már német lenne, és nacionalizmus nélkül Európa muszlim lesz.”

– a szerző ehhez hasonló erős mondatokkal üzen Emmanuel Macronnak és a többi, szerinte iszlámmal kollaboráns francia politikusnak. Azoknak, akik a kényelmes, védett otthonaikban félre tudnak nézni, amikor az olyan, multikulturalizmusból fakadó problémákról van szó, mint például a június végén kitörő hatalmas zavargások.

Pierre Cassen Franciaországban vitatott megítélésű. Ahogyan arról könyvében is beszámol, szinte folyamatosan bíróságra kell járnia, mivel a globalista oldal rendszeresen hírhamisítással, idegengyűlölettel és iszlamofóbiával vádolja. Hogy ebből mennyi a jogos bírálat? Egyáltalán nem lényegtelen kérdés ez egy hiteles szuverenista politika megvalósíthatóságának szempontjából. Az azonban biztos, hogy a könyvét elolvasva láthatjuk, hogy miként alakul ki elkerülhetetlen módon a konfliktus a hagyománytisztelő állampolgárok és a multikulturalizmus támogatói között egy korábban egységes nemzetállamban.

A könyv legfontosabb tanulsága talán az, hogy mára sok szempontból meghaladottá vált a klasszikus jobb- és baloldali politikai felosztás. Az elmúlt évtizedek folyamatai – különösen a tömeges migráció – eredményeképpen az igazi választóvonal ma már a szuverenisták és a globalisták között húzódik. Ráadásul ez a választóvonal sokkal inkább egy hatalmas szakadék, mint egy betemethető árok. Hiszen

a befogadó nemzetállamhoz csak lazábban kötődő bevándorlók szinte kivétel nélkül a globalista tábort erősítik, a saját hazájukat féltő, őshonos európaiak pedig egyre kétségbeesetté válnak azt látva, ahogyan elveszítik hazájukat.

Ezért a két oldalt elválasztó szakadék csak mélyül, és kialakulnak a párhuzamos társadalmak, ahol az összetartó nemzetek helyét átveszik az egymás mellett élő, de egymáshoz szinte semennyire sem kötődő embercsoportok.

Ennek a folyamatnak a Franciaországi példáját ismerhetjük meg a könyvből, ami a Századvég Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható.

Tavaly már bemutattuk, hogy milyen szinten előrehaladott állapotban van a multikulturális projekt Belgiumban. Azóta a belga statisztikai hivatal közzétette a 2023-as adatokat is az országban élő külföldi és külföldi hátterű lakosokról. Ráadásul a korábbiaknál részletesebb bontásban, így érdekes – vagy inkább megdöbbentő – tényeket tudhatunk meg például a bevándorlók származási országáról, a korcsoportonkénti különbségekről, és egyes települések helyzetéről is.

Az adatok szerint a legfontosabb összefoglaló megállapítás az, hogy a korábbi évek tendenciái folytatódtak, továbbra is gyors ütemben halad Belgium multikulturális átalakulása.

2010 óta, 13 év alatt az őshonos belgák száma 500 ezer fővel csökkent, országukon belüli arányuk pedig 75 százalékról 66 százalékra esett.

Mindez úgy történt meg, hogy közben Belgium lakosságszáma csaknem egy millió fővel nőtt, mivel a nem őshonos belgák száma minden évben átlagosan 100 ezer fővel gyarapodott.

Ma már több mint egymillió afrikai származású él az országban, miközben 2010-ben 600 ezren, 2000-ben pedig még csak 300 ezren voltak.

Mint más nyugat-európai országokban, Belgiumban is leginkább a nagyvárosokban tömörülnek a bevándorlók. Gentben 38 százalék, Charleroi-ban 51 százalék, Liége-ben 56 százalék, Antwerpenben 56 százalék, Genkben 60 százalék a bevándorlók aránya. A népesebb települések közül egyedül Brugge az, ahol viszonylag alacsonyabb, 18 százalék a nem őshonos belgák aránya.

A leginkább megdöbbentőek azonban a – migrációt folyamatosan erőltető – Európai Unió székhelyének, Belgium fővárosának az adatai, ahol már a lakosság több, mint a háromnegyedének bevándorló háttere van.

Brüsszel 1 millió 240 ezer lakójából már csak 290 ezer fő az őshonos belga, és 350 ezer lakos afrikai származású. A 275 ezer brüsszeli fiatalkorúból pedig csak 30 ezren vannak, akiknek nincs bevándorló háttere.

Tehát Brüsszel 18 éven aluli lakóinak 89 százaléka, azaz kilencből nyolc gyerek bevándorló háttérrel rendelkezik.

(Ráadásul itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a belga statisztikákban a harmadik generációs bevándorlókat már nem számolják a külföldi hátterűek közé. Például, ha külföldi bevándorlók 30 éve érkeztek Belgiumba, és már ott született gyermekük, akkor az unokáikat már őshonos belgának tekinti a statisztika.)

Tanulságos megnézni néhány bevándorlók által lakott nagyvárosi peremtelepülés adatait is, ahol már alig élnek őshonos belgák

• Sint-Joost-ten-Node (Brüsszel külvárosa): 91 százalék külföldi és külföldi származású
• Sint-Jans-Molenbeek (Brüsszel külvárosa): 87 százalék
• Anderlecht (Brüsszel külvárosa): 82 százalék
• Saint-Nicolas (Liége külvárosa): 71 százalék
• Raeren (Liége külvárosa): 69 százalék
• Farciennes (Charleroi külvárosa): 60 százalék

Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy mégis milyen társadalmi integrációról beszélhetünk ezeken a helyeken, ahol akár 80-90 százalékos többségben vannak a bevándorlók?

A friss adatok szerint Belgiumban a 18 éven aluliaknak országos szinten is már csak a fele őshonos belga, és az arányuk gyorsan csökken. Brüsszelben már a Mohamed a leggyakoribb keresztnév, és a fiatalok között lassan már nagyítóval kell keresni a nem muszlim nevűeket. Jogos a kérdés: Vajon beszélhetünk még egy nemzet jövőjéről ilyen folyamatokat látva?

Kiemelt kép háttere: Uniós zászlók az Európai Bizottság székháza előtt Brüsszelben. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Korábbi cikkünkben bemutattuk, hogy milyen szinten cserélődött már ki Bécs lakossága az elmúlt években. 2022-ben a korábbi trendek tovább folytatódtak, a bevándorló hátterű lakosság részesedése tavaly elérte a 43 százalékot. Már 76 ezer török, 33 ezer szír, 23 ezer afgán, 15 ezer iráni és 32 ezer afrikai élt az osztrák fővárosban.

Miközben folyamatosan csökken az osztrákok száma Bécsben, az Európán kívüliek aránya már 15 százalék, számuk meghaladja a 280 ezer főt.

Ezek azonban csak a bécsi átlagok, kerületi szinten jelentős különbségeket láthatunk a külföldiek arányában, hiszen már négy bécsi kerületben is többségbe kerültek a bevándorlók.

A migránsok elkülönülését, szegregációját azonban igazán az ennél is kisebb területi egységeket megvizsgálva érhetjük tetten. Az Osztrák Statisztikai Hivatal honlapján elérhető a 23 kerületnél részletesebb képet adó, számlálókörzetekre vonatkozó adatsor is, ami lehetővé teszi, hogy 249 területi egységre bontva nézzük meg, hogy hol-mekkora a külföldiek aránya Bécsben.

A térképen jól látható, hogy milyen nagy különbségek vannak az egyes városrészek között. A számlálókörzetek közel felében, 121-ben eléri a negyven százalékot a bevándorló háttérrel rendelkezők aránya, tehát igen magasnak mondható.

23 kerületből tehát négyben vannak többségben a külföldiek, a számlálókörzetek szintjén pedig 249-ből 47-ben.

A bevándorlók leginkább a belső kerületeket a külsőktől elválasztó körút, a Gürtel külső oldalán tömörülnek, itt a körút mentén végig szinte mindenhol többségben vannak. 

Különösen érdekes városrész a Favoriten kerület északi része, ahol több számlálókörzetben meghaladja a migránsok aránya a 60, sőt a 70 százalékot is. Nem véletlenül itt forgatta Lázár János 2018-ban a nagy port kavaró videóját az átalakuló osztrák fővárosról. Ráadásul ebben a térségben a legmagasabb az aránya az afrikai és az iszlám országokból származó bevándorlóknak, akik természetesen sokkal feltűnőbbek, mint esetleg a Kelet- és Közép-Európából érkezők. Mindenki könnyen megtapasztalhatja, hogy mennyivel másabb Bécs hangulata ezekben az utcákban, mint a turisták kedvelt városrészeiben. Ha vonattal érkezünk az osztrák fővárosba, akkor elég a Hauptbahnhoftól néhány sarkot sétálni délre, és máris meglátjuk ezt a multikulturális Bécset.

A bevándorlók jelentős része tehát olyan városrészekben él, ahol ők vannak többségben. A hetven százalékuk olyan számlálókörzetekben lakik, ahol a migránsok aránya eléri a negyven százalékot.

Az adatokat megnézve joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon milyen társadalmi integrációról beszélhetünk egy ilyen helyzetben?

Hogyan sajátíthatnák el a bevándorlók az osztrák kultúrát, ha olyan városrészekben élnek, ahol a migránsok alkotják a többséget?

A kérdések költőiek, egy ilyen helyzetben sokkal inkább a párhuzamos társadalmak kialakulása a jellemző, nem a társadalmi integráció.

A Szovjetunió összeomlása után a nyugati elit úgy gondolta, hogy az emberiség előtt álló lényegi kérdések eldőltek. A korábban tévúton járó országok majd szépen sorban magukévá teszik a magasabb rendű nyugati értékeket, és a világ minden táján kivirágoznak a liberális demokráciák. Ennek a gondolkodásnak a legszebb példája Fukuyama munkássága, aki egyenesen a történelem végéről írt, és győztest hirdetett a civilizációk küzdelmében.

Legkésőbb 2001-ben azonban az ikertornyok összeomlásakor be kellett látnunk, hogy csupán nyugati arrogancia volt a történelem végéről fantáziálni. Kiderült, hogy sokkal inkább Huntingtonnak volt igaza, aki már a 90-es években a civilizációk összecsapásáról beszélt. Azóta láttuk a háborúkat Irakban, Afganisztánban, ott voltak az Arab tavasz forradalmai és csalódásai, a folyamatos konfliktus India és Kína, vagy Kína és az USA között. Csak, hogy néhányat megemlítsünk a nagy civilizációk összecsapásai közül.

Tavaly az ukrán-orosz háború mutatta meg élesen, hogy Oroszország nem fogja csendben tűrni, hogy beolvadjon a multikulturális, nyugati világba.

Az elmúlt hetek franciaországi zavargásai pedig azt mutatták meg, hogy a tömegesen érkező bevándorlók sem fognak szépen, csendben beolvadni a multikulturális, nyugati világba.

Fukuyama tévedett, a történelem nem ért véget. Nem ért véget Ukrajnában, Szíriában, Afganisztánban, nem ért véget a Földközi-tengeren hánykódó csónakokban, valamint Brüsszel, Párizs, Berlin és Bécs bevándorlónegyedeiben sem.

Pedig a működőképes multikulturális társadalmakhoz az kellene, hogy a világ ne a civilizációk összecsapásáról szóljon.

Jó kérdés, hogy a nyugat a tömeges migráció és a multikulturalizmus erőltetése kapcsán miért nem látja már be ezt. Lehet, hogy az önhitt nyugati hatalmak egyszerűen rosszul mérik fel a helyzetet, és még mindig azt hiszik, hogy mindenki az ő értékeiket akarja magáévá tenni? Hiszen hogyan is létezhetnének egy ember számára magasabb értékek a szép nyugati eszményeknél, mint például a korlátlan egyéni szabadság?

Azonban miért is lenne vonzó a többszörös identitásválságban lévő nyugat egy magát erősnek tartó civilizációból érkező bevándorló számára? Nem lehet, hogy az érkezők csak addig fogadják el a nyugati értékeket, amíg ez az érdekükben áll? Például egy iszlám civilizációból érkező ember számára miért ne lehetne vonzóbb egy, a személyi szabadságot háttérbe szorító rendszer a demokráciánál?

Az egyre komolyabb konfliktus a civilizációk között előre vetíti, hogy a bevándorlók a jövőben még jobban fognak ragaszkodni a származási országuk kultúrájához. Ha pedig az integráció kevésbé működik, akkor a multikulturális társadalmak sokkal inkább csak egymás mellett élő emberekből állnak majd, és nem lesznek igazi közösségek. Az ilyen együttélések pedig nagyon sérülékenyek.

Az biztos, hogy egy kulturálisan viszonylag homogén, nemzeti alapokon álló társadalom, aminek a tagjai képesek egymásért küzdeni, erősebb és ellenállóbb, mint a csak egymás mellett élő multikulturális csoportok.

Nekünk, magyaroknak az lehet a szerencsénk, hogy Nyugat-Európában már látszanak a multikulturális kísérlet eredményei, és ezért tanulhatunk a hibáikból.

A multikulturális társadalmak utópiája Fukuyama lila ködében fogant. A történelem azonban nem ért véget, az illúzió szertefoszlott. Vajon ki és mikor látja be, hogy a multikulturális társadalmak felsőbbrendűsége is illúzió volt csupán, és a nemzetállamok jelentik a megoldást a 21. század kihívásaira?

A 2022 áprilisában tartott elnökválasztáson Emmanuel Macron magabiztosan győzött a második fordulóban a szavazatok 59 százalékát megszerezve. Ahogy a korábbi választásokon is, konzervatív kihívójával, Marine Le Pennel szemben a második fordulóra összeállt a teljes balliberális oldal, így a regnáló elnök megőrizhette hatalmát.

Az elmúlt napok franciaországi zavargásainak fényében azonban érdemes kicsit közelebbről is megnézni ennek a tavalyi választásnak az eredményeit.

Megyei szinten nem látunk különösebben meglepő dolgokat. Macron jelentős győzelmet aratott országosan, így a megyék többségében is nyert. Bár azért a 96 – nem tengerentúli – francia megye közül 23-ban Le Pen győzött.

Érdemes rászűrni még a nagyobb településekre is. Itt azt látjuk, hogy Macron a 20 ezer választópolgárnál népesebb településeken 5,7 millió szavazatot kapott kihívója 2,5 milliójával szemben. Ez 3,2 millió szavazat többletet, és 70 százalékos eredményt jelent.

Macron teljes szavazattöbbletének 60 százaléka a nagyobb településekből jött, pedig a szavazópolgároknak csak a negyede él ezekben.

A nagyobb városokban tehát egyértelműen kevésbé népszerű a Le Pen féle, jobboldali, szuverenista politika.

Természetesen nem minden nagyvárosi ember bevándorló, de az eredmények értékeléséhez fontos megjegyezni, hogy a franciaországi bevándorlók jelentős arányban a nagyvárosi térségekben élnek.

Kiemelkednek az Afrikából érkező migránsok, akik 95 százalékban nagyvárosokban élnek Franciaországon belül.

Párizs, Lyon, Marseille, Nice, Toulouse, Lille, Strasbourg. Ezekben a városokban él az észak-afrikai muszlim országokból érkező migránsok többsége, nem véletlen, hogy az elmúlt napok zavargásairól szóló hírek is innen jönnek.

Az afrikai bevándorlók legnagyobb számban a fővárosi régióban laknak. Ezért is igazán érdekes Párizs környékén megnézni a választási eredményeket.

A fenti térképre pillantva egyből szembetűnő, hogy Emmanuel Macron mennyivel jobban szerepelt a fővárosban, mint az ország többi részén.

Párizsban és a vele határos három megyében Macron összesen 2 millió szavazatot kapott, Le Pen pedig csak 500 ezret. Ez 80 százalékos győzelem, ami jelentős mértékben hozzájárult Macron végső sikeréhez.

A szűken vett Párizs megye minden választókerületében legalább 80 százalékot ért el Macron. Az egyik leginkább migránsok által lakott 5. választókerületben például a szavazatok 90 százalékát szerezte meg.

Még néhány példa Macron párizsi eredményeire (és a tömeges migráció eredményeire):

• Nanterre (a zavargások kiindulópontja): 78 százalék
• Mantes-la-Jolie (felgyújtott városháza): 76 százalék
• Montreuil (városházára lőtt pirotechnika): 83 százalék
• Aubervilliers (felgyújtott buszgarázs): 78 százalék
• Saint-Denis (szolgálatteljesítés közben elhunyt tűzoltó): 79 százalék

Ezeket a szavazatarányokat ráadásul úgy érte el Macron, hogy sok bevándorló hátterű szavazó otthon maradt a második fordulóban, miután a legkedvesebb jelöltjük, a baloldali-kommunista Jean-Luc Mélenchon nem jutott be a második fordulóba (az elnökválasztás második fordulója előtt Mélenchon bár nem állt ki egyértelműen Macron mellett, azért határozottan ellenezte a Le Penre való szavazást).

A tavalyi francia elnökválasztás eredményei is jól mutatják, hogy egyre erősödik a nagyváros és a vidék, a globalisták és a szuverenisták közötti politikai ellentét. Más országokban is egyre nehezebb megtalálni a közös hangot a nagyvárosi és a vidéki emberek között. Franciaországban ráadásul ezt a konfliktust nagy mértékben erősíti az is, hogy a migránsok döntő többségében a nagyvárosokban élnek, és soha nem fogják a szuverenista politikát támogatni.

Feltehetjük a kérdést, hogy vajon mi köthet össze egy nagyvárosi, nem francia anyanyelvű, afrikai származású francia állampolgárt, és egy vidéki kistelepülésen élő tősgyökeres franciát?

Valószínűleg szinte semmi. 

Még ebben a mostani szörnyű helyzetben is a teljes megosztottság látszik Franciaországban. Amíg a politikusok egyik része a zavargásokat ítéli el, addig a politikusok másik része csak a ”rendszerszintű rasszizmusban” látja a problémát. Ez hát a szép, új, multikulturális valóság ma Franciaországban, ahol egyre kevesebb a közös pont a társadalom szembenálló csoportjai között.

A jövő pedig még ennél is borúsabb. A franciák a napokban megtapasztalták, hogy egyes területek lakossága milyen könnyen fordul az állam ellen. Mindezt úgy, hogy egy éve még 80-90 százalékos arányban a ma is hatalmon lévő elnököt támogatták. Ez is mutatja, hogy Hudaibiya szelleme működik, a bevándorlók csak addig fogadják el az új otthonuk törvényeit, amíg nem érzik magukat elég erősnek a lázadáshoz.

Végül játszunk el a gondolattal, hogy mi fog történni Franciaországgal, ha egyszer végre megválasztanak egy jobboldali elnököt? Vajon hogyan fog működni az államhatalom azokon a helyeken, ahol most a szavazók 10 százaléka támogatta a jobboldali jelöltet?

A nyugati multikulturális társadalmakban olyan emberek élnek egymás mellett, akik kisebb (nagyobb) részben más történeteket hallgatva, más szokásokat elsajátítva nőnek fel. Persze a befogadó környezet valamennyire mindenkire hatással van, és az önhittség sok nyugati emberrel elhiteti, hogy a nyugati kultúra magasabb rendű, mindenki aszerint szeretne élni, ezért a bevándorlók eredeti kultúrája nem is számít.

De tényleg nem számít? Nem lehet, hogy a nyugat alapvetően félreérti egyes bevándorlócsoportok viselkedését?

A Hudaibiyai békeszerződés megismerése segítségünkre lehet ezen kérdések megválaszolásában. Mivel máig a muzulmán tanítás része, a tömeges migráció és a multikulturális világ mai működése szempontjából is érdemes megismernünk ezt a sorsfordító eseményt, ami az iszlám kultúra hajnalán történt az Arab-sivatag egyik oázisában.

Az iszlám történetírás szerint, miután Mohamed próféta 622-ben kénytelen volt elhagyni szülővárosát Mekkát, a híveivel Medinában telepedett le, és itt alakította ki hatalmi bázisát. Ezekben az években a Mekkát uraló többistenhívő kurais törzs tagjai ellenségesek voltak a muszlimokkal, így a város tiltott terület volt számukra. 628-ban azonban Mohamed álmot látott, ami miatt úgy döntött, hogy elzarándokol Mekkába. 1500 muszlimmal indult a városba, és bár arról megoszlanak a források, hogy vittek-e magukkal fegyvert, Mekka urai ellenséges cselekedetnek értelmezték a közeledésüket, ezért harcosokat küldtek ellenük. Mohamed próféta ekkor nem vállalt csatát, mivel a helyzet nem volt kedvező számára, és ebben az időben a kurais törzs amúgy is alapvetően erősebb volt a muszlimoknál. A csata helyett inkább letáboroztak a Hudaibiya oázisban, és tíz évre szóló fegyverszünetet kötöttek az ellenséggel. A szerződés látszólag kedvezőtlen volt a muszlimok számára, azonban az elégedetlenkedő híveit a próféta meggyőzte, hogy ez a helyes döntés. Nem telt azonban sok idő, és megváltoztak a körülmények. Mivel a békeszerződés megkötésével a muszlimok időt nyertek, megerősödtek, rövid idő alatt új területeket és szövetségesek szereztek. A Hudaibiyai megállapodás után két évvel pedig arra hivatkozva, hogy a mekkaiak megszegték a békeszerződést, a már túlerőben lévő muszlimok megtámadták, és megadásra kényszerítették a nemrég még erősebb ellenfeleiket.

Ez persze csak a történet rövid leírása, de már ebből is világossá válik, hogy a muszlim kultúra forrásaiban eléggé más történetek szerepelnek, mint mondjuk a keresztények Újszövetségében.

Miért érdekes ez a történet? Mert Hudaibiya azt üzeni a muszlimoknak, hogy elfogadható dolog és vallási kötelezettség meghajolni az ellenség előtt, ha az érdekeik így kívánják. A tanulság szerint türelmesnek kell lenni, ki kell várni a megfelelő alkalmat a cselekvésre, amikor már elég erősek ahhoz, hogy győzzenek.

Ez a szemlélet máig jelen van az iszlámon belül, amit jól mutat, hogy Jasszer Arafat palesztin vezető az Izraellel kötött 1993-as olsói egyezményt többször a Hudaibiyai békeszerződéshez hasonlította, utalva arra, hogy az csak arról szól, hogy időt nyerjenek a zsidókkal szemben. Amikor a muszlimok kritizálták Arafatot, amiért engedményeket adott Izraelnek, akkor egyszerűen annyit mondott egy titokban rögzített felvétel szerint, hogy „úgy gondolom, hogy ez a megállapodás nem több, mint amit Mohamed próféta kötött a kurais törzzsel Mekkában.”

A történelem folyamán számtalanszor ugyanezt a hozzáállást láthattuk Indonáziától a Szahara déli pereméig. A kisebbségben lévő muszlimok elfogadják az erősebb fél hatalmát, majd az arányuk növekedésével fokozatosan kényszerítik rá mindenkire a törvényeiket. A folyamat vége pedig sehol sem a kompromisszum a csoportok között, hanem az iszlám totális uralma.

Ugyanezeket a folyamatokat látjuk napjainkban a nyugat-európai nagyvárosokban is, ahol az iszlám hívő bevándorlók kezdetben látszólag elfogadják a nyugati törvényeket, majd a számarányuk növekedésével egyre nyíltabban harcolnak a muszlim szokásaik elismeréséért. Így terjednek fokozatosan Nyugat-Európában a sária bíróságok, és így hallani egyre több nyugati városban a müezzin imára hívó szavát.

A nyugati emberek sokszor tévesen mérik fel a folyamatokat. Azt hiszik, hogy a kezdetben kisebbségben lévő bevándorlók közül mindenki azért jár csendben, mert az integráció útján halad, miközben valójában sokan csupán eltűrik a befogadó országok kultúráját.

Hudaibiya azt tanítja a muzulmánoknak, hogy hajolj meg, hogy később győzhess. Vajon képes a nyugat is tanulni ebből a történetből?  

Mohamed, Adam, Rayan, Gabriel, Ayoub, David, Youssef, Anas, Ibrahim, Imran, Mohammed, Yanis, Noah, Amir, Ali, Hamza, Lucas, Arthur, Mehdi, Zakaria.

Egy főváros húsz leggyakoribb férfi keresztneve ez a felsorolás. Vajon, ha csak ezt a húsz nevet látva kellene megtippelnünk, hogy melyik ország fővárosához tartozik a lista, akkor mit mondanánk? Algéria? Marokkó? Esetleg Szaúd-Arábia? A kvízkérdés természetesen költői, hiszen a címben már elárultuk a választ.

A 18 évnél fiatalabb brüsszeli férfiakra vonatkozó lista jól szemlélteti a nyugat-európai multikulturális projekt előrehaladását. Az első húszból csak kettő olyan név van, ami nem gyakori a muszlim közösségekben. A gyakorisági lista 17. helyén szereplő Lucas, és a 18. Arthur név.

A brüsszeli régióra vonatkozóan a belga statisztikai hivatal névadatbázisában 118 ezer fiatalkorú férfi keresztneve szerepel. A leggyakoribb név a statisztikában magasan a Mohamed, amit csak ebben az írásformában 3.601 fiatal visel. Az erős vallásosságra utaló Mohamed keresztnévnek azonban számtalan más változata is ismert, a különböző országokból érkező muzulmán bevándorlók eltérő formában használják a nevet. Ha ezeket a változatokat összeadjuk, akkor már 6.300 fiatalkorú Mohamedet kapunk Brüsszelben.

2.866 fővel a második leggyakoribb Adam név szintén használatos a muszlim közösségekben a vallás ábrahámita gyökerei miatt. Majd a gyakorisági lista első tíz helyén következik a Rayan, a Gabriel, az Ayoub, a David, a Youssef, az Anas, az Ibrahim és az Imran. Mind a muszlim közösségekben gyakran használt nevek.

Korábbi cikkünkben is bemutattuk már, hogy a teljes lakosságra vonatkoztatva is magasan a Mohamed a leggyakoribb név Brüsszelben, sőt van olyan része az Európai Unió székhelyének, ahol már minden kilencedik férfit Mohamednek hívnak.

Összehasonlításként nézzük még meg a 65 évnél idősebb brüsszeli férfiak között leggyakoribb 20 nevet is gyakorisági sorrendben: Jean, Michel, Mohamed, Jacques, Pierre, André, Philippe, Daniel, Guy, Marc, Christian, Ahmed, Alain, Robert, Paul, Mohammed, Claude, Georges, Roger, Henri.

Már itt is szerepel a Mohamed és az Ahmed, azonban a fiatalokra és az idősekre vonatkozó két húsz neves lista megdöbbentően érzékelteti, hogy milyen változáson megy át Brüsszel, és úgy alapvetően egész Nyugat-Európa.

A Jeanok és Michelek már öregek, átveszik a helyüket a Mohamedek és Youssefek.

Sok szempontból máig élesen elkülönülnek egymástól az utódállamokon belül azok a területek, amik korábban a Magyar Királysághoz tartoztak, és azok, amik nem.

Erre jó példa a lenti térkép, ami az egyik fontos európai uniós szociális mutató értékét ábrázolja, ráadásul régiós szinten, ami miatt az országokon belüli külöbségek is láthatóvá válnak. A különbségek pedig tanulságos módon nem a jelenlegi határok mentén a legnagyobbak, hanem egy közigazgatásilag száz éve nem létező határ mentén: a történelmi Magyar Királyság keleti és déli határán.

Szerbiában az eltérő történelmi múlt mellett a Vajdaság földrajzilag is jól elkülönül az ország többi részétől, a kapcsolatai természetesen futnak be a Kárpát-medence közepébe. A régió közelebb is van Európa magjához, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy fejlettebb, mint Szerbia délebbi részei.

Bár Bosznia-Hercegovina adatait nem gyűjtik ebben a mutatóban, a Magyar Királyság korábbi határát képező Száva folyó, ami jelenleg a horvát-bosnyák határ ma is éles választóvonal. Horvátország GDP-je gyakorlatilag megegyezik Magyarországéval, Bosznia-Hercegovináé pedig a fele ennek.

Románián belül Trianon után száz évvel is számos területen felfedezhetőek az Erdély és a Regát közötti különbségek. Gazdaságilag például még mindig jóval fejlettebbek a korábban Magyar Királysághoz tartozó területek. A román politikában is jelentős regionális különbségeket láthatunk, máshogy szavaznak az erdélyiek, mint az ország többi részén élők. Erdélyben például a Nemzeti Liberális Párt mindig lényegesen jobban teljesít, mint az ország többi részében, és Klaus Johannis jelenlegi elnök is ennek az országrésznek köszönheti a megválasztását.

Nem véletlen, hogy Trianon után száz évvel is megmaradtak ezek a különbségek. A közös történelmen túl a Kárpát-medence, mint földrajzi egység természetesen ma is létezik, ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy a medencén belüli területek összetartozzanak.

Szerbián és Románián belül pedig ott van a ma is érzékelhető korábbi határ, ahol évszázadokon keresztül húzódott a kulturális választóvonal Közép-Európa és a Balkán, nyugat és kelet között.

Recep Tayyip Erdogan a török elnökválasztás második fordulójában magabiztosan győzte le kihívóját, Kemal Kilicdaroglut.

A közelmúlt nehézségei ellenére a választók továbbra is bíznak tehát a hivatalban lévő elnökben, aki az elmúlt években újra szuverén középhatalommá tette Törökországot. Erdogan jóval kritikusabb a nyugattal szemben, mint a kihívója, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy a teljes fősodratú nyugati média úgy mutassa be ezt a választást, mint az elnyomó, maradi hatalom, és a demokratikus, nyugatias ellenzék küzdelmét. Ezért is különösen érdekes megnéznünk, hogy a külföldön élő törökök melyik jelöltet támogatták nagyobb arányban az elnökválasztás során.

Az első forduló után már bemutattuk, hogy a külföldön élő törökök többsége nagyon nem úgy ítélte meg ezt a választást, mint ahogy azt a mainstream nyugati sajtó láttatni szerette volna. A külföldi törökök körében már az első fordulóban megkérdőjelezhetetlen győzelmet aratott Erdogan elnök, most pedig még az első kör eredményét is túlszárnyalta.

A második fordulóban az Európai Unió országaiban leadott török szavazatok közül 914 ezret szerzett meg Erdogan, és csak 459 ezret az ellenzéki jelölt. Azaz a nyugati ellenszélben is újabb kétharmados győzelmet aratott a hivatalban lévő török elnök.

A következő térképen országok szintjén láthatóak az elnökválasztás második fordulójának eredményei.

Megismétlődött tehát az első forduló. Kilicdaroglu a második fordulóban is győzött az európai országok többségében, de ez a török elnökválasztás szempontjából szinte teljesen elhanyagolható.

Erdogan hatalmas – az otthoninál is jóval nagyobb – győzelmet aratott azokban az igazán fontos európai országokban, ahol nagy számban élnek törökök.

Németországban és Franciaországban a szavazatok 67 százalékát szerezte meg Erdogan. Hollandiában 71 százalékos, Ausztriában 74 százalékos, Belgiumban pedig 75 százalékos eredményt ért el.

Jól jelzi a nyugat-európai törökök hangulatát, hogy Németországban – ahol a legnagyobb török diaszpóra él – a hétvégén számos városban utcai felvonulásokkal ünnepelték a helyi törökök Erdogan elnök újraválasztását.

Mit jelentenek ezek a nyugat-európai eredmények a tömeges migráció, és a multikulturális társadalmak működése szempontjából?

Erre is választ ad Cem Özdemir, német mezőgazdasági miniszter csalódott írása. A török származású, zöldpárti politikus az eseményeket látva a közösségi oldalán kiemelte: „az ünneplésben résztvevők nem csak ártalmatlan támogatói egy kissé tekintélyelvű politikusnak. Ez a plurális demokráciánk elutasítása, és bizonyíték arra, hogy kudarcot vallottunk velük szemben.”

Irán ma bemutatta legújabb ballisztikus rakétáját, amelyet Haibarnak neveztek el. Ez idáig egy ma már szinte teljesen átlagos hír a háborútól hangos világunkban. Azonban nagyon tanulságos, hogy mi marad ki ennek a hírnek a közléséből, a nyugati újságíró számára a Haibar egy, a sok jelentés nélküli ismeretlen szó közül, így nem is foglalkozik vele.

Ha azonban kicsit is ismernénk azt az iszlám civilizációt, aminek ma már több millió tagja él a nyugati kultúrkör országaiban, akkor biztos nem mennénk el szó nélkül a rakéta Haibar elnevezése mellett.

„Haibar, haibar zsidók, Mohamed serege még visszatér!” – hangzik a muzulmánok között a mai napig használt vészjósló figyelmeztetés a zsidóknak címezve.

Haibar egy ősi település a mai Szaúd-Arábia területén, ahol 628-ban Mohamed próféta vezetésével a muzulmánok legyőzték az akkor még ott élő zsidókat. Megölték, vagy elüldözték a veszteseket, a behódoló zsidókkal pedig egyezséget kötöttek, ami szerint ha alávetik magukat az iszlám uralomnak, akkor adófizetésért cserébe tovább élhetnek, ugyanakkor akkor üldözik el őket az otthonukból a muzulmánok, amikor akarják. Erre a történetre utal a ma már egyre több nyugati városban is hallható, izrealellenes tüntetésen is skandált fenti mondat, és a Haibar szó.

A rakéta elnevezése tehát nagyon nem véletlen, egyértelmű iráni fenyegetés Izrael részére. Ehhez képest hogyan közli ezt az egyik legnagyobb balliberális portál, amin rendszeresen vádolják a magyar kormányt antiszemitizmussal:

A cikkben pedig semmit nem írnak a Haibar szó jelentéséről, vagy arról, hogy miről is szól ez az elnevezés, pedig az a muzulmán antiszemitizmus egyik legfontosabb jelszava.

A fenti képernyőfotón látható címlap pedig úgy néz ki, mintha az egy konkrét üzenet lenne annak, aki tudja az iráni-izraeli konfliktus hátterét. Nem lenne ez meglepő, mivel a nyugati progresszív baloldal egyre szorosabb kapcsolatot ápol a muzulmánokkal, és egyre gyakoribbak a körükben az Izrael-ellenes kirohanások.

Ennél az értelmezésnél persze egy fokkal megengedőbb az, hogy a nyugati kultúrkörben élő újságíró (és az egész progresszív szerkesztősége…) egyszerűen nincs tisztában az iszlám kultúrában nyilvánvaló jelszavak jelentésével.

A hétvégi török elnökválasztás során Recep Tayyip Erdogan több szavazatot kapott, mint kihívója, Kemal Kilicdaroglu, azonban a regnáló elnök nem érte el az 50 százalékos eredményt, így második fordulót tartanak május 28-án.

A mostani választás során a külföldön élő törökök szavazatait érdemes megvizsgálni közelebbről is, különösen annak fényében, hogy a nyugati fősodratú média egyértelműen kijelölte, hogy a két elnökjelölt közül ki a jó és ki a rossz. Az elnökválasztást nyugaton úgy mutatták be, mint egy elnyomó rezsim és a demokratikus, nyugatias ellenzék küzdelmét.

Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy a Nyugat-Európában élő török bevándorlók döntő többsége a nyugatiasnak mondott, ellenzéki jelöltet támogatta a választáson. A valóság azonban ennek pont az ellenkezője.

Az Európai Unió országaiban leadott török szavazatok közül Erdogan 839 ezret szerzett meg, míg az ellenzéki jelölt csak 433 ezret. Azaz a hatalmon lévő elnök kétharmados győzelmet aratott a nyugati kultúrkörben élő török szavazók között.

A következő térképen jól látható, hogy hiába kapott több szavazatot Kilicdaroglu az európai országok többségében, ezek közül az elnökválasztás szempontjából viszonylag jelentős ország csak az Egyesült Királyság és Svájc. Azokban az európai országokban, ahol nagy tömegben élnek törökök, hatalmas győzelmet aratott Erdogan.

A legnagyobb török népességgel rendelkező ország Törökországon kívül Németország. Itt Erdogan 240 ezer szavazattal kapott többet kihívójánál. A nyugat-európai szavazatok súlyát jól mutatja, hogy a török elnök ugyanennyi szavazattal kapott kevesebbet Kilicdaroglunál Ankarában és Isztambulban együttvéve. Tehát Erdogan egyedül a németországi szavazatokkal kompenzálni tudta a szavazatok negyedét adó két török nagyvárosban elszenvedett hátrányát.

Érdemes elgondolkozni azon is, hogy a tömeges migráció, és a bevándorlók sikeres integrációja szempontjából mit jelentenek ezek az eredmények. Talán a legfontosabb tanulság az, hogy a nemzeti és kulturális kötődés a nyugatra érkezés után is fontos marad a bevándorlók egy jelentős része számára.

Emily Paersch férjével Andreas-szal és édesanyjával 2020 óta él Somogyváron. A Balatonhoz közeli településről működtetik marketing tanácsadással foglalkozó vállalkozásukat is, amelynek partnerei főleg német nyelvterületen működő cégek. Ők is egy olyan család, akik a Németországban tapasztalható társadalmi és gazdasági folyamatok miatt hagyták el hazájukat, és Magyarországon találtak új otthonra. Somogyvári otthonukban beszélgettünk velük.

Önök szerint mik voltak a legfontosabb folyamatok Németország az elmúlt években?

Emily Paersch: Úgy érzem, hogy az ország az elmúlt 20 évben sok szempontból drámai változásokon ment keresztül. Politikai, gazdasági és társadalmi szempontból is. Ha a gazdasági szempontokat nézzük, akkor jelenleg a vitatható energetikai politika a legszembetűnőbb. Hiszen Németország gazdasági modellje eddig az ipartól függött, mely a gazdasági teljesítmény 30 százalékát teszi ki, és a mostani megkérdőjelezhető energetikai politikával pont ezt a szektort teszik tönkre. Ezzel kapcsolatban megkérdőjelezhető az a szankciós politika, melyet Németország is támogat, és ami azt eredményezi, hogy az energia ára folyamatosan növekszik. Ez nem csak a gazdaságot terheli, hanem a lakossági fogyasztókat is. Németországban mostanra eljutottunk odáig, hogy sokaknak egyszerűen nincs elég pénzük a mindennapi élethez.

Andreas Paersch: Nap mint nap hallunk boltbezárásokról. Legyenek azok akár pékségek, vagy hentesboltok. Itt tényleg kis családi vállalkozásokról van szó, melyek évek, évtizedek óta űzték a mesterségüket, most pedig már nem engedhetik meg maguknak, hogy továbbra is fenntartsák a termelést.

Emily: Egy másik fontos tényező Németország migrációs politikája. A tartományok egyre kevésbé bírják elviselni az ebből eredő terheket. Azaz pénzügyileg a helyzet már nem megoldható, és már hely sincs, ahol a menekülteket el lehetne helyezni. Mindebből mi azt a következtetést vonjuk le, hogy a német politika sok helyen félrecsúszott, ami már az egyszerű emberek életét is nagyon nagy mértékben megnehezíti.

Magyar szemmel érthetetlennek tűnnek ezek a döntések. Hogy látják Németország szuverenitását az EU-n belül és globálisan?

Emily: Ez egy nehéz kérdés. Jogállamiság szakértőknek kellene tisztáznia azt, hogy az ország jogállásának szempontjából Németország valóban szuverén állam-e. Amit mi érzünk a politika kapcsán az az, hogy Németország az EU rendelkezéseit követi, illetve az ukrajnai helyzet kapcsán pedig elsősorban az USA diktátumainak tesz eleget.

Magyarországról nézve mintha ezek a problémák nem jutnának el a német emberekhez. Mi a helyzet a német médiával?

Emily: Ez megegyezik a mi tapasztalatainkkal is. A híradások Németországban határozottan a kormány irányelveit követik – legalábbis mi így látjuk ezt. Ez azt jelenti, hogy a véleményalkotásban nem igazán adott a diverzitás, annak ellenére, hogy Németország szereti hangsúlyozni a véleményszabadság jelentőségét.

Sokszor úgy tűnik, hogy Németország még mindig a második világháború miatt szégyenkezne. Tudnának a jelenlegi német nemzeti öntudatról beszélni a mostani események fényében?

Emily: Ez valóban érzékeny témakör Németországban. Én a háború utáni Németországban nőttem fel, de mind a politika és a média, mind az oktatási intézmények egész életem során folyamatosan emlékeztettek Németország történelmi bűnösségére. Ez pedig nyomokat hagy az emberekben. Németországban egyszerűen nem tud kifejlődni egy egészséges nemzettudat. Csak hogy egy példát mondjak: amikor Magyarországra költöztünk, feltűnt nekünk, hogy milyen gyakran húzzák fel a magyar zászlót. Legyen szó bármilyen ünnepnapról, minden utcán ott lobog a magyar zászló. Németországban ez elképzelhetetlen lenne.

Andreas: Egy másik jó példa erre a foci. Ma már csak úgy hívják a válogatottat, hogy: „a csapat”, míg sok évvel ezelőtt a „nemzeti csapat” volt a neve. De ezt így már nem lehet Németországban kimondani.

Emily: Az ember úgy érzi, hogy a német identitást egyre jobban a háttérbe szorítják.

Ez a német identitásválság hogyan hatott arra, ahogy az ország a migrációs kérdéseket kezeli?

Emily: Alapvetően nyitottak vagyunk az idegen kultúrák felé. Nagyon kíváncsiak is vagyunk, hiszen gazdagodhatunk általuk. A helyzet akkor válik kritikussá, ha bizonyos népcsoportok, akik más értékek szerint élnek, és nem igazán nyitottak az integrációra elérnek egy kritikus tömeget.

Andreas: Mi is idejöttünk Magyarországra – örülünk, hogy itt lehetünk, hogy itt élhetünk, de minden nap emlékeztetjük magunkat arra, hogy mi vendégek vagyunk ebben az országban. Ügyeltünk is arra, hogy megismerjük, hogyan élnek a magyarok, hogyan él az ország, és ezt tiszteletben is tarjuk. Ha ezzel összehasonlítjuk a német helyzetet, akkor az embernek az az érzése, hogy Németországban a bevándorló áll az előtérben, a német értékeket pedig a háttérbe szorítják.

Emily: Egy példa Berlinből, hogy a szövetségi kulturális miniszterasszony utasítására egy újjáépített kastély falán el kellett takarni egy feliratot, egy bibliai idézetet. Igazából az ország keresztény beállítottságát akarják visszaszorítani. Ezzel egyidejűleg Kölnben pedig engedélyezték a muzulmán közösségnek, hogy egy müezzin a hangszórókon keresztül szólítson imára. A hétköznapokban számos további példát is találhatunk. Az óvodákban például egyre több helyen kivezetik a sertésből készült ételeket a menüből, mert azt ugyebár nem ehetik meg a muzulmán gyerekek.

Hogyan változott meg a mindennapi élet a migráció következtében? Egyre többet hallani erőszakos támadásokról, arról, hogy egyes helyeken már nem ajánlott éjszaka sétálni.

Emily: Pontosan ezt éltem meg én is. A személyes biztonságérzetem már nem volt igazán jó. Kerültem, hogy esténként egyedül közlekedjek az utcán.

Andreas: Ez történt a korábbi lakhelyünkön, Bad Kreuznachban is a városi parkban. Az önkormányzat felszólította a lakosságot, hogy egy bizonyos időpont után már ne sétáljanak a parkban, mert az különböző külföldi klánok területe.

Emily: A hivatalos indoklásban kábítószerkereskedelemről volt szó, azaz hogy illegális kábítószerkereskedelem zajlik a városi parkban, és annak érdekében, hogy ezt meg tudják szüntetni, a teljes lakosságnak megtiltották, hogy 20:00 óra után használják a parkot.

Andreas: Ismerünk olyan családokat, akiknek a gyerekei voltak az egyetlen német gyerekek az osztályaikban.

Emily: Mivel Németország határai továbbra is nyitva állnak, és a legtöbb migráns Németországot adja meg célországként – ami érthető, hiszen a szociális juttatások ott a legmagasabbak –, a trend változatlan marad. Ez pedig nem csak társadalmi törést eredményez, hanem gazdaságit is, hiszen a Németországba érkező migránsok többsége függ a szociális segélyektől.

Milyennek látják a mostani folyamatok, az energiaválság, a tömeges migráció fényében Németország jövőjét?

Emily: Sötétnek. Nagyon sötétnek. Nem látni a fényt az alagút végén. A politikai hozzáállás továbbra is változatlan. Mindez pedig fokozódott is, hiszen Ukrajna kapcsán sem feltétlenül érdekeltek a diplomáciai megoldásban.

Andreas: A félelemérzet, a bizonytalanság egyre nő. Az emberek már nem boldogulnak a helyzettel. Nem véletlenül tapasztalható ez a mostani kivándorlási hullám sem Németországból. És tényleg azt kell mondjam, hogy ez már egy hullám. Fiatalok és idősek, családok és egyedülállóak, szegények és jómódúak egyaránt azt mondják, hogy tenniük kell valamit a jövőjükért, mert ez így már nem megy tovább.

Miért Magyarországot választották új otthonuknak?

Emily: Az ország először nem is szerepelt a lehetséges célországaink között. Igazából akkor figyeltünk fel Magyarországra, amikor olvastunk egy újságcikket, melyben Orbán miniszterelnök úr szó szerint meghívott bennünket.

Megnéztük az országot, és nem véletlen, hogy pont itt, a Balatonnál kötöttünk ki, hiszen itt sok minden emlékeztet az otthonunkra. A szőlőművelés és a víz. Ahogyan a férjem is mondta, pillanatnyilag nagy kivándorlási hullámot élünk meg Németországból Magyarországra. Sok német hasonló sorsot él meg, és részben gazdasági, részben politikai megfontolásokból érkezik. Magyarországon minden sokkal nyitottabb, a kommunikáció sokkal félelemmentesebb. Németországban az embernek már vigyáznia kell a szavaira, itt valóban nyíltan beszélhetünk a gondjainkról-bajainkról.

Milyennek látják Magyarországot, mit gondolnak a magyar emberekről?

Emily: Le vagyunk nyűgözve. Az emberek olyan barátságosak és segítőkészek. Ami szintén feltűnő, hogy az emberek milyen tiszteletteljesen bánnak egymással. Ez Németországban nagyon megváltozott, sokkal agresszívebbek egymással az emberek, mint korábban, míg itt általában nagyon barátságosak és udvariasak.

Andreas: Egy másik fontos kulcsszó az emberek tisztelete; amikor az utcán sétálok, csókolommal köszönnek nekem – hisz mostanra már én sem vagyok a legfiatalabb. Az emberek észreveszik és értékelik egymást.

Bár csökken a számuk, a magyarok egy részében még mindig él egy kisebbségi komplexus Nyugat-Európával szemben. A nyugat szolgai követését, és a „merjünk kicsik lenni” mentalitást még mindig ránk akarják erőltetni. Mit gondolnak, mi magyarok hogyan határozzuk meg magunkat a nyugathoz képest?

Emily: Meglepően hallom, hogy Magyarország kisebbségi komplexusokkal küzd. Hiszen számomra Magyarország az Európai Unión belül az egyetlen ország, mely még a keresztény értékekért harcol, és ellentmond az EU diktátumainak. Úgyhogy én mérhetetlenül pozitívan értékelem Magyarországot, még ha nyilván tisztában is vagyok azzal, hogy Magyarországon sem kolbászból van a kerítés.
De nagyon boldog és hálás vagyok azért, hogy Európán belül létezik még ez a dac, ez a védelmi bástya, és hogy mi itt élhetünk. Véleményem szerint Magyarországnak minden oka megvan rá, hogy büszke legyen.

Andreas: Mi is halljuk, hogy a magyarok aggódnak az országért, és részben borúsan látják az ország jövőjét, de ha az összképet nézzük, akkor azt látjuk, hogy nagyon biztonságosak a határok, folyamatosak a bejelentések új gazdasági beruházásokról, és ezek a legjobb jelzések, amik csak lehetségesek. Nyilván a bérszínvonal, szociális juttatások terén még sokat kell tenni, de az irány jó, és látszik, hogy az ország pozitív irányba fejlődik. Így én is azt gondolom, hogy Magyarországnak nem kell elbújni, és kicsinek éreznie magát. Épp ellenkezőleg!

Sokszor hangoztatott érv a migrációpárti erők részéről, hogy Európának és a nyugati világnak minden rászorulót be kell fogadnia. De vajon mennyire fenntartható ez a hozzáállás egy olyan világban, ahol a fejlődő országok demográfiai robbanáson mennek keresztül, és történelmi távlatban egyre gyakoribbak lesznek a véres konfliktusok, és az ezek miatt elinduló menekülthullámok? A válasz egyszerű: semennyire.

Szudánt már most több mint százezer ember hagyta el, az összecsapások árnyékában érdemes megnézni két másik konfliktuszóna, Afganisztán és Szíria adatait, mert ezekből látható, hogy mit eredményeznek a háborúk demográfiai és migrációs szempontból.

Bár elsőre talán azt gondolnánk, hogy a konfliktusok fékezik egy ország népességnövekedését, ez hosszabb távon közel sem egyértelmű, sőt. Az instabilitás sokszor együtt jár a gyermekszám növekedésével, hiszen a családok ezekben a helyzetekben a túlélésüket sokszor csak több gyerek vállalásával látják biztosítottnak. Az egészségügyi helyzet romlása, az oktatási rendszer hiányosságai, és alapvetően az alacsony fejlettség mind hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekszám magas maradjon a háborús országokban. Nem elhanyagolható, hogy a konfliktusokkal küzdő muszlim országokban a nők társadalmi és oktatási helyzete szintén kifejezetten a magas gyermekszám felé mutat.

Jó példa erre Afganisztán, ahol a sah elleni 1973-as államcsíny óta szinte folyamatosan instabil helyzet van, az ENSZ statisztikái szerint mégis 50 év alatt 11 millióról mára 41 millióra nőtt, azaz megnégyszereződött a népességszám. Talán még szemléletesebben érzékelteti a folyamatokat, hogy

2001-ben, az USA afganisztáni háborújának kezdetekor 19 millióan laktak az országban. 2021-ben pedig – amikor az amerikai haderő kivonult, és ismét a tálibok kerültek hatalomra – Afganisztán lakosságszáma már 40 millió fő volt. Tehát a háború húsz éve alatt megduplázódott.

Belegondolni is félelmetes, hogy az ENSZ legfrissebb előrejelzései szerint Afganisztán népességszáma 2080-ban már a 100 millió főt is meg fogja haladni.

Szíria szintén jó példa. Itt a polgárháború kezdetekor 2011-ben csaknem 23 millióan éltek, majd 2016-ra az ország népessége 19 millió főre csökkent a háború miatt. Idén azonban már újra meghaladja Szíria népessége a polgárháború előtti szintet, annak ellenére, hogy az országból korábban elmenekülő több mint 6 millió embernek csak a negyede tért vissza a fegyveres összetűzések csillapodása óta.

A demográfiai robbanás Szíriában a polgárháború ellenére sem állt meg tehát, az ENSZ előrejelzései szerint 2035-re újabb 10 millió fővel gyarapszik majd a darabokra szakadt ország lakossága.

A fenti két ország példája jól mutatja, hogy hiába fogadja be Európa akár milliós nagyságrendben is a konfliktuszónákból érkező embereket, ezzel valójában semmit nem old meg. Tehát hamisak az ellenkezőjét állító, morálitásra hivatkozó érvek.

Háborús konfliktusok pedig a klímaváltozás és pont a népességszaporodás miatt valószínűleg egyre gyakrabban fognak előfordulni, erre jó példa Szudán jelenlegi helyzete is.

A nyugati világ Afganisztánban és Szíriában eddig finoman szólva sem volt sikeres a konfliktusok rendezésében, pedig valahogyan el kellene érni a hosszú távú stabilitást, és a demográfiai robbanás fékeződését. Amíg ez nem sikerül, a háború sújtotta országok gyakorlatilag kimeríthetetlen forrásai lesznek a bevándorlóknak. Különösen igaz lenne ezekben az esetekben tehát az elv: a segítséget kell odavinni, és nem a bajt idehozni.

Miközben a kínai egykepolitika olyan eredményes volt, hogy már a népességcsökkenés miatti problémáktól tartanak a távolkeleti nagyhatalom vezetői, addig Indiának továbbra is a népességnövekedés jelentette kihívásokkal kell megküzdenie. A folyamatok eredményeképpen becslések szerint idén áprilisban India válik a Föld legnépesebb országává, és megelőzi Kínát. Több cikket is olvashattunk az utóbbi időben erről a demográfiai mérföldkőről, egy Európa számára valószínűleg még fontosabb másik előzésről azonban nem hallani.

2023 nem csak az az év, amikor India megelőzi Kínát, hanem az az év is, amikor az Afrika népességszáma egyszerre előzi meg Indiát és Kínát is.

Bár Afrika egy kontinens, érdemes összehasonlítani a két, szintén kontinensnyi méretű hatalmas országgal. Akár szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy miközben India fokozatosan utolérte Kínát az elmúlt években, addig a hihetetlen sebességgel gyarapodó afrikai kontinens népességszámban ugyanabban az évben, 2023-ban előzi meg mindkét országot.

Az ENSZ statisztikái szerint amíg Kína lakossága már enyhén csökkent, Indiáé pedig 10 millió fővel nőtt 2022-ről 2023-ra, addig Afrika országainak népességszáma több, mint 33 millió fővel gyarapodott. Ma már 1 milliárd 443 millióan afrikai élhet a becslések szerint.

Jól jelzi a fekete kontinens demográfiai robbanásának ütemét, hogy a magyar rendszerváltáskor, 1990-ben még csaknem kétszer annyian voltak a kínaiak, mint az afrikaiak. Jelenleg nagyjából ugyanannyian vannak. 2050-re pedig újabb egymilliárd fővel gyarapszik Afrika, és akkor már ők lesznek csaknem kétszer annyian, mint a kínaiak.

Afrika népességrobbanása természetesen a vándorlási folyamatokra is jelentős hatást gyakorol, az Európára gyakorolt migrációs nyomás egyre erősebb miatta.

Láthattuk korábbi cikkünkben, hogy Európa és Afrika népességszáma hogyan változott a múltban, és mi várható a jövőben. A legnagyobb kihívást tehát a népesség növekedése jelenti, amivel párhuzamosan növekednek a környezeti kihívások és a politikai instabilitás kockázata is. Csak munkahelyből minden évben sok millió újat kellene létrehozni Afrikában, hogy lépést tartsanak az egyre népesebb újabb generációk szükségleteivel.

Ezt a hatalmas demográfiai nyomást mi sem érzékeltethetné jobban, mint, hogy 2023 az első év, amikor Afrikában már többen élnek, mint Kínában, és a világ legnépesebb országában, Indiában.

„Izrael sátáni gyilkosok koalíciója!”

„A holland média cionista, nincs sajtószabadság.”

„A cionizmus a GONOSZ ezen a földön. (…) Rothschildok, Rockefellerek, Schwab, Soros, Clintonok, világjárványok, kötelező védőoltások stb.... Minden, ami ROSSZ ezen a bolygón.”

„Náci Izrael!”

„Izrael nem létezik, csak Palesztina.”

A holland DENK facebook oldalán alapvetően ezekhez hasonló kommenteket olvashatunk a párt támogatóitól minden Izrael-ellenes bejegyzés alatt (a facebook közösségi irányelveivel természetesen összhangban…) Korábbi írásunkban általánosságban mutattuk be a DENK-et, az első olyan bevándorlópártot, ami bejutott egy nyugat-európai ország parlamentjébe. Most pedig a DENK példáján keresztül a Nyugat-Európában egyre terjedő antiszemitizmusra fókuszálunk.

Bár a balliberális politikusok próbálják elhallgatni, Nyugat-Európában a bevándorlás következtében egyre fokozódik az antiszemitizmus. Minden felmérés igazolja, hogy az Európába érkező migránsok hozzák magukkal azt a zsidóellenes szemléletet, ami miatt például ma már sok nyugat-európai országban nem ajánlják a zsidó fejfedő, a kipa köztéren való hordását, vagy ami miatt egyre gyakrabban követnek el erőszakos támadásokat zsidók ellen Nyugat-Európában. A témáról egyébként részletesen olvashatunk Veszprémy László Bernát könyvében is.

A konkrét példa, a DENK alapvetően egy török származásúak által alapított párt, de a szavazóik között sok a marokkói is, valamint céljuk minden Hollandiában élő bevándorló képviselete. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a fenti kommentek függetlenek a párt szellemiségétől, tanulságos felidézni a DENK létrejöttének körülményeit. Jellemző, hogy a DENK alapítói azután távoztak a baloldali Munkáspártból, miután összekülönböztek egy zsidó párttársukkal, aki felhívta a figyelmet a bevándorlók integrációjának problémáira.

Érdemes megnézni az alábbi nagy botrányt kavart bejegyzésüket is. 2017-ben a DENK egyik vezetője „Izrael és a zsidók hosszú karjáról” beszélt a holland parlamentben, utalva a hollandiai zsidó szervezetekre, majd a párt kampányt kezdett az „izraeli lobbi” ellen. Ennek részeként jelent meg a lenti bejegyzés is a párt hivatalos facebook oldalán, amin egy kipát viselő férfi kezet fog egy cilinderes alakkal, utalva a zsidóság és a kapitalista elit, a DENK szerint káros együttműködésére. A grafikán egyébként több holland-zsidó szervezet is szerepel, mint az „izraeli lobbi” képviselői. Ez a bejegyzés máig elérhető a facebookon (természetesen szintén az oldal közösségi irányelveivel összhangban…)

A párt tehát nem csak csendben asszisztál ahhoz, hogy a támogatói antiszemita véleményeket fogalmazzanak meg, aktívan hozzá is járulnak az ilyen nézetek terjedéséhez. Fontos hangsúlyozni, hogy nem egy marginális csoportról van szó. A DENK több, mint 200 ezer szavazatot kapott a 2017-es és 2021-es holland parlamenti választásokon, valamint a 2018-as önkormányzati választásokon a két legnagyobb holland városban, Amszterdamban és Rotterdamban is a szavazatok 7%-át szerezte meg.

Folyamatosan érkeznek a hírek arról, hogy egyre több atrocitás éri a nyugat-európai zsidóságot, a fentiek mutatják, hogy a bevándorlók teljesen új szemléletet hoznak az európai politikába. Ennek fényében egészen szürreálissá válnak a rendszeresen Magyarországot érő nyugati támadások, amikben egyszerre vádolják antiszemitizmussal a magyar kormányt, és kritizálják a bevándorláspolitikáját. Gondoljunk csak bele, hogy mi történne, ha bármelyik magyarországi parlamenti párt hasonló képet tenne közzé, mint a fenti, 2017-es hollandiai bejegyzés?

Magyar szempontból érdemes azt is megjegyezni, hogy pont 2017-ben támadták Magyarországot a legintenzívebben, antiszemitizmussal vádolva a Soros-tervről szóló plakátok miatt. Miközben a magyar kormány éppen az ellen a tömeges migráció ellen érvelt a plakátokkal, ami kitermeli a bevándorlópártokat, és az új, 21. századi európai antiszemitizmust.

Sokszor hangoztatott érv a bevándorlást támogató erők részéről, hogy Európának szüksége van a migránsokra, akik ellensúlyozzák a kontinens elöregedését, és jelentősen hozzájárulnak a gazdaság működéséhez. Ez egy olyan állítás, amit sokan úgy ismételgetnek tényként, hogy az valójában semmivel sincs alátámasztva.

A legkönnyebb azt belátni, hogy nem lehet igaz, hogy minden bevándorlóra, minden esetben szükség van. Társadalmi és gazdasági szempontból az érkező migránsok száma mellett különösen fontos kérdés a származásuk is, az a kultúra, amit magukkal hoznak.

(Most azt hagyjuk is, hogy miért nem családtámogatással próbálják megoldani a társadalmaik elöregedését a nyugati országok. Az ott szóba sem jöhet.)

A német statisztikai hivatal közzétette állampolgárságok szerint a Németországban élő, aktív korúak foglalkoztatási rátáját, ami nagyon jól megmutatja, hogy mekkora különbség van bevándorló és bevándorló között a származási hely szerint.

Az országban élő lengyelek 78 százalékos foglakoztatási rátája még a német állampolgárok 76 százalékát is felülmúlja, ami igazolja, hogy Németország mekkorát profitál az EU keleti államaiból, és hogy a lengyelek tényleg dolgozni mennek a nyugati szomszédjukhoz. Az országban élő románok 75 százalékos foglalkoztatottsága sem marad el jelentősen a németekétől. Más a helyzet azonban az afgán és szír állampolgárokkal.

A Németországban élő munkaképes korú 260 ezer afgánnak csak a 45 százaléka, a több, mint 830 ezer szírnek pedig mindössze a 35 százaléka dolgozik.

Az afgánoknak tehát kevesebb, mint a fele, a szíreknek pedig csak a harmada foglalkoztatott összességében, ami önmagában is lehangoló képet fest az iszlám országokból származók integrációjáról. Az idézett statisztika nemekre bontva azonban még ennél is fontosabb dolgot árul el a tömeges bevándorlással járó társadalmi folyamatokról.

Mindenhol Európában jellemző, hogy a nők foglalkoztatási rátája valamivel alacsonyabb, mint a férfiaké, a zsidó-keresztény hagyományokra épülő nyugati kultúrkörben azonban a nemek egyenlősége miatt ez a különbség nem túl nagy. A statisztika is igazolja ezt, a német és a lengyel nők foglalkoztatási rátája 72, a románoké pedig 64 százalékos.

Ezzel szemben az afgán nőknek csak a 15 százaléka, a szír nőknek pedig csupán a 11 százaléka dolgozik Németországban.

Összehasonlításként: a KSH legfrissebb adatai szerint Magyarországon a foglalkoztatási ráta 74 százalékos. A férfiak 78, a nők 70 százaléka dolgozik.

Vajon milyen társadalmi kohézióról beszélhetünk ezeket az adatokat látva? Milyen esélyük lehet az afgán és szír nőknek, hogy integrálódjanak a német társadalomba, amikor az iszlám kultúra hagyományai szerint Németországban sem járnak dolgozni, és a társadalmi érintkezés más formáit is szinte teljesen megtiltja számukra a környezetük? Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlók jelentős része Európában mindenhol eleve elkülönülten, sok esetben olyan városrészekben él, ahol már többségbe kerültek a migránsok. Így a nyugati minták helyett nem marad más a muszlim nők számára, mint a korai gyerekvállalás, ami meglátszik az iszlám vallásúak magasabb gyermekszámában.

Számos nyugat-európai beszámoló tanúskodik arról, hogy az iszlám országokból származó nők mennyire rossz helyzetben vannak Európában is. A bemutatott adatsor is jól mutatja a párhuzamos társadalmak kialakulását, ami hosszabb távon beláthatatlan következményekkel járhat a nyugat-európai társadalmakra nézve.

Persze mondhatják most erre a migrációpártiak, hogy a szírek és az afgánok menekültek, akiknek még idő kell, hogy integrálódjanak a nyugati munkaerőpiacra. De vajon a 10 százalékos női foglalkoztatás mikor lesz akár csak 20, vagy 30 százalékos?

Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy 2015-ben, a migrációs válság idején még szó sem volt ilyesmiről. A migrációt akkor és ma is támogatók szír fogorvosokra mutatva bélyegeztek meg mindenkit, aki megkérdőjelezte a korlátlan mértékű bevándorlás támogatását, az azóta is működő Willkommenskultur-t.

A 2021-es adatok alapján írt tavalyi cikkünkben bemutattuk, hogy Bécs lakosságának jelentős része már bevándorló.

2022-ben a korábbi trendek tovább folytatódtak, a legfrissebb adatok szerint az osztrák főváros 1 millió 932 ezer lakójából 622 ezer fő már külföldi állampolgár, 201 ezer bécsi pedig olyan osztrák állampolgár, aki külföldön született. A bevándorló hátterű lakosság részesedése tavaly elérte a 43 százalékot.

2022-ben már 76 ezer török, 33 ezer szír, 23 ezer afgán, 15 ezer iráni és 32 ezer afrikai élt az osztrák fővárosban.

Az Európán kívüliek száma egy év alatt újabb tízezer fővel nőtt Bécsben, már meghaladja a 280 ezer főt, ami a teljes lakosság 15 százaléka.

Eközben az osztrák népesség évek óta csökken a fővárosban, csak az elmúlt három évben 15 ezer fővel lettek kevesebben.

Ráadásul fontos kiemelni, hogy az osztrák statisztikák csak azokat tekintik külföldi származásúnak, akiknek vagy nincs osztrák állampolgársága, vagy olyan osztrák állampolgárok, akik külföldön születtek. Tehát már osztrákként szerepel ezekben a statisztikákban az igazából bevándorló hátterű lakosok egy része is. Például két török bevándorló gyermekei is, akik már Ausztriában születtek, és van osztrák állampolgárságuk.

A különböző kultúrákból származó emberek a világ minden nagyvárosában elkülönülnek valamennyire egymástól, az újonnan érkezők szeretnek olyan helyre költözni, ahol már többen élnek a hozzájuk hasonlóak közül. Ez a jelenség aztán könnyen olyan mértékű szegregációhoz vezethet, ami akadályozza a migránsok integrációját a befogadó társadalomba.

A bevándorlók természetesen nem teljesen egyenletesen oszlanak el Bécs egyes részein sem. Bár már mind a 23 kerületben eléri az arányuk a 30 százalékot, egyes városrészekben jóval meghaladja azonban ezt a mértéket is a részesedésük.

Az első bécsi kerület 2015-ben Rudelfsheim-Fünfhaus volt, ahol elérte a külföldi származású lakosság aránya az 50 százalékot. Azóta 2018-ban a Brigittenau kerületben, 2021-ben a Favoriten kerületben, tavaly pedig már a Margareten kerületben is többségbe kerületek a nem őshonos osztrákok.

Az elmúlt húsz év népesség összetételére vonatkozó adatok elérhetőek az osztrák statisztikákban, tehát a folyamatokat is nyomon lehet követni. A változások mértéke szintén beszédes.

2002-ben még csak Bécs lakosságának 27 százaléka volt külföldi származású, 2022-ben pedig már a 43 százaléka. Az Európán kívüli népesség pedig több, mint megduplázódott, 134 ezerről 280 ezer főre nőtt húsz év alatt.

2002 és 2022 között például a szírek száma 1.142 főről nőtt 33 ezerre, az afgánoké 1.084-ről 23 ezerre, a szomáliaiaké 81 főről 4 ezerre. Eközben az osztrákok 35 ezer fővel lettek kevesebben. A legnépesebb Favoriten kerületben húsz év alatt 72 százalékról 48 százalékra esett az osztrákok aránya.

Ferenc József 68 évig uralkodott Bécsben, ami jól érzékelteti, hogy történelmi távlatban mennyire rövid idő ez a 2002 és 2022 közötti húsz év. Mégis látható, hogy ennyi idő alatt is milyen mértékben át tud alakulni egy város népessége a tömeges bevándorlás következtében.

„Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” – mondta egykor Ferenc József a magyarországi látogatásain. Feltehetjük a költői kérdést, hogy vajon mit mondana, ha látná napjainkban az egykori császárvárosa átalakulását?

Az Eurostat adatai szerint 2011 és 2020 között évente átlagosan 659 ezer nem európai ember kapott állampolgárságot abban a 29 országban, aminek az adata látható a lenti térképen. Ez tíz év alatt 6 millió 585 ezer új állampolgárt jelent.

A bevándorlók abszolút számához képest a tízezer főre vetített adatok még jobban megmutatják, hogy milyen intenzív az egyes országokban a migráció, hiszen így könnyebben összehasonlíthatóak a kisebb és a nagyobb államok.

A 29 ország teljes lakosságszáma 515 millió fő volt 2020-ban, azaz minden tízezer európaira 128 Európán kívüli migráns jutott tíz év alatt. Ráadásul ezek csak az állampolgárságot kapott bevándorlók, akiknek a számát viszonylag pontosan tudják gyűjteni a statisztikai hivatalok.

A térképen lévő számok jól mutatják azt a hatalmas különbséget, ami az Európai Unió Oderától és Lajtától keletre és nyugatra eső része között van. A 11 kelet-közép-európai és kelet-európai volt szocialista ország mindössze 52 ezer nem európai bevándorlónak adott állampolgárságot, azaz itt 10.000 emberre csak 5-en jutottak. A maradék 18 országban viszont több, mint 6 és fél millió afrikai, ázsiai és amerikai származású ember lett állampolgár, ami azt jelenti, hogy 10.000 lakosonként 160 fő.

Az élen Svédországot látjuk, aki arányaiban pontosan százszor annyi nem európai bevándorlónak adott állampolgárságot, mint Magyarország.

Mit jelent a svédországi 434 bevándorló 10.000 lakosra? Ez annyi, mintha Miskolcon tíz év alatt több, mint 6.000 bevándorló kapna állampolgárságot. Vagy Budapesten évtizedenként 74.000 fő, ami több, mint a 21. kerület, Csepel teljes népessége. Mintha minden tíz évben a főváros bővülne egy kerületnyi nem európai bevándorlóval. Svédországban ilyen mértékű volt az elmúlt években az Európán kívülről jövő migráció.

Ezek hatalmas számok, az Európa két fele között meglévő szakadék pedig alapvető különbségeket eredményez az élet szinte minden területén. Társadalmi kohézióban, gazdaságban, vagy éppen a politikában.

Ha csak az Egyesült Királyságot nézzük, akkor azt látjuk, hogy tíz év alatt 1 millió 348 ezer nem európai bevándorlónak adtak állampolgárságot a szigetországban. Ez a létszám nagyobb, mint amennyi a Brexit népszavazáson az EU-ból való távozásra és a maradásra voksolók száma között volt. Ennyi ember tehát megfordíthatta volna a népszavazás eredményét.

A britek szuverenitásáról szóló döntéskor is láthattuk, hogy a bevándorlók döntően a nemzetállamok önállósága ellen szavaztak. Megmutattuk korábban a brit és a francia választások adatait elemezve azt is, hogy a migráns hátterű szavazók alapvetően más politikát támogatnak, mint az őshonos lakosság. Világosan látszik tehát, hogy ekkora mértékű migráció mellett minden egyes évvel nehezebbé válik a konzervatív, nemzeti érdekeket képviselő politika folytatása, és egyre többen támogatják majd az Európai Egyesült Államok megvalósítását.

„A szabad egyén számára elegendőek az ész útmutatásai, nincs szüksége az egyházra, mely a felnőtt egyént a tekintély gyámsága alá helyezve kiskorúsítja.”

„Marx joggal írta, hogy »az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják. Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára«”

„A nacionalizmus világi vallásként türemkedett be a szekularizáció által üresen hagyott jelentéstérbe, mely értelmet, célt, küldetéstudatot volt képes adni a megölt Isten árváinak. Nietzsche feledhetetlen sorokban idézi fel a képzelt pillanatot, amikor az »esztelen ember« figyelmezteti tudatlan társait, hogy Isten nincs többé.”

„Két világháború, egy hidegháború bizonyította, hogy a modernizáció által megcsalt egyének sokasága a szabadság elöl menekülve a faj, a nemzet, a nép hívószavaira épülő tekintélyelvű rendszerekben keresett támaszt.”

Ezeket a mondatokat nem egy 1970-es tudományos szocializmus tankönyvből idéztük, hanem az ELTE Társadalomtudományi Karának kiadásában, az ELTE tankönyv- és jegyzettámogatási pályázatának támogatásával, 2017-ben megjelent Nemzet és migráció egyetemi tankönyvből.

Csepeli György és Örkény Antal szociológus professzorok munkájának címe alapján azt is gondolhatnánk, hogy az – egyébként bárki által szabadon letölthető – tankönyv sokoldalúan körbejárja a nemzet fogalmát, és közvetlenül a 2015-ös a migrációs válság után, kritikusan is szemléli a világban zajló migrációs folyamatokat. A könyvbe beleolvasva azonban gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy napjaink magyar társadalomtudományától ideológiamentességet, ideológiai sokszínűséget elvárni naivság.

Természetesen nem minden mondata ennyire sarkos, mint a fentiek, de az idézetek jól visszaadják a tankönyv szellemiségét. A nemzet fogalma csak úgy jelenik meg benne, mint az az elavult eszme, ami akadályt jelent a fejlődés előtt. Jellemző módon a szerzők úgy beszélnek a nemzetről, mint ami nem is valóságos, hanem csak egy kitalált valami, véleményük szerint a nemzetek „konstruált valóságot” hoznak létre, ahol „az emberek elhihetik, hogy vannak nemzetek, s közük van egyhez, mely a sajátjuk.”

A nemzetállamok, a nemzeti oldal ideológiája a nacionalizmus, amihez olyan szavakat kapcsolnak a szerzők, mint elkülönülés, bezárkózás és nemzeti öncélúság. „Nem mondhatjuk, hogy a nacionalizmus térnyerése a mai európai gondolkodásban és politikában csupán az aktuális válságok negatív következménye.”  Tehát a nacionalizmus térnyerése egyértelműen negatív. Bár nem teljesen egyértelmű, hogy a nacionalizmus kifejezésén mennyire szélsőséges ideológiát értenek a szerzők a bemutatott piramismodell alapján, de az biztos, hogy a tankönyvben a nacionalizmus a rossz megtestesítője, amivel szemben végig ott a jó oldal, a globalizáció és a multikulturális állam, amit a migráció teremt meg. Mivel a fókuszban ez a rossz nacionalizmus áll, ezért a nemzet fogalma, a nemzeti érzés is negatív színben tűnik fel végig a tankönyvben.

„A nacionalizmus azokban az országokban marad és lesz uralkodó érzület, amelyek lemaradnak a nemzetek versenyében, s a vesztesek az integrációt, a globalizációt, a nemzetfeletti gazdasági, politikai és kulturális erőket okolják a kudarcért.”  Hogy egyértelmű legyen: a tankönyv szerint a nacionalizmus a vesztesek ideológiája. Mondjuk erről meg lehetne kérdezni Izraelt, Japánt, Szingapúrt, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokat is.

A tankönyv íróinak módszere világos: egyetlen egy olyan szerzőt sem idéznek, aki pozitívan beszélne a nemzetek létezéséről, vagy arról, hogy a nemzeti eszmének mekkora szerepe volt az egész emberiség fejlődésében. Ezzel szemben van Marx, Sztálin, Nietzsche és Heidegger, és a könyv íróinak semmivel sem alátámasztott kinyilatkoztatásai a nemzeti eszme káros hatásairól.

Annak ellenére van ez így, hogy egy tankönyvről beszélünk, aminek feladata lenne a társadalomtudományt tanuló hallgatók számára több nézőpontból bemutatni az olyan fontos fogalmaknak, mint a nemzet, a nemzeti szuverenitás, vagy éppen a migráció.

A könyv jelentős részben a migrációt vizsgáló néhány kutatás eredményeinek a bemutatása. Természetesen a professzor szerzők szakszerűen használják a társadalomtudományi kutatások módszertanát, itt inkább azt érdemes észrevenni, hogy maguk a vizsgálati fókuszaik, a kérdésfeltevéseik eldöntik, hogy mit akarnak hangsúlyozni.  Hiába Nemzet és migráció a tankönyv címe, egyetlen egy kutatási kérdés sem vonatkozik például arra, hogy az állampolgárok milyen pozitív hatásokat köszönhetnek a nemzeteknek, vagy, hogy a nemzeti közösségek kohéziójára milyen romboló hatással van a migráció. Azzal a kérdéssel sem foglalkozik a tankönyv, hogy milyen kockázatai vannak a migrációnak. Az ilyen kérdések nem érdeklik a szerzőket, a lényeg, hogy megtudjuk, hogy a nemzetek többségi társadalma mennyire xenofób, iszlamofób és szűklátókörű.

Természetesen a nemzetközi migráció számainak bemutatásakor minden értékelő mondat az Európába érkező migráció jelentőségének kisebbítését célozza. A könyvben elemzett 2013-as adatok szerint Németországban ”csak” 15 százalék, Svédországban 14 százalék, Franciaországban 11 százalék az első generációs bevándorlók aránya, ez pedig nem is olyan magas a szerzők szerint, hiszen a világban van néhány ország, ahol jóval magasabb ez az arány. Összefoglalva megállapítják, hogy „Európa migrációs kitettsége nem tűnik drámainak”, hiszen a 2013-as 34,5 millió Európában élő kontinensen kívülről érkezett migráns nem is olyan sok a teljes népességhez viszonyítva. Már akkor 9 millió afrikai és 19 millió ázsiai bevándorló élt Európában, de természetesen nincs itt semmi látnivaló, a multikulturalizmus szerintük „megkerülhetetlen”.

Nézzünk meg még néhány jellemző idézetet a könyvből:

„Az iszlám bevándorlók tömegei Európában nem találják a népek olvasztótégelyét, mivel az európai népek messze nem elég nyitottak arra, hogy a görög–zsidó–keresztény kultúrától távoli kulturális hátterű bevándorlókat befogadják.” – Természetesen az iszlám bevándorlók semmiről nem tehetnek, minden probléma forrása az, hogy a maradi európaiak nem elég nyitottak feladni a saját kultúrájukat.

„A tömegkommunikáció és a társadalmi média a terrorista cselekményeket a lakosság számára félelemkeltő módon mutatja be.” – Ez a mondat konkrétan már tragikomikus. Mégis hogyan kellene bemutatni a terrorista cselekményeket? Ahogyan azt egyes liberális megmondóemberek teszik, akik úgy beszélnek a számos állampolgár halálával végződő tragédiákról, mint a multikulturális társadalmak természetes velejárói, amik eltörpülnek a bevándorlással járó előnyök mellett?

„Nyugaton az asszimilációs elvárásba bújtatott burkolt xenofóbia jellemző.” – Tehát a szerzők szerint az a hozzáállás, hogy a bevándorlóknak el kell sajátítaniuk a befogadó társadalom kultúráját nem más, mint idegengyűlölet.

A tankönyvben egy szóval sincs például megemlítve, hogy a terrorizmus összefüggésben van a migrációval, hogy a bevándorlók integrációjának hiánya mennyi nehézség forrása Nyugat-Európában, vagy, hogy igenis valós probléma a nők helyzete a muszlim kultúrában. Az ilyen hozzáállás a legliberálisabb európai erőkre jellemző, azokra, akik mindenkit rasszizmussal vádolnak, aki nem az ő véleményükön van.

Természetesen nem kérdés az sem, hogy az ELTE Társadalomtudományi Karán a kevés nemzet és a sok Európa a jó irány:

„A széthúzás és ellenségesség alapján szerveződő hagyományos nemzetállami eszmével szemben megszületett Egyesült Európa víziója kérdőjeleződik meg a tagországok önző, nacionalista és populista törekvéseiben.”

„A nemzet fogalmának 21. századi újragondolása azonban csak az egyik, de nem az egyetlen feltétele egy sikeres, hatékony, az országok együttműködésén alapuló, ugyanakkor nyitott, befogadó és kulturálisan sokszínű Európa megteremtésének.”

A végső megoldás is ismert már, a szociológus professzorok szerint fel kell adni a hagyományos nemzetállami eszmét:

„Az Európai Unió nemzetállamai számára nyilvánvalóan a multietnikai nemzetpolitikai rezsim lehetne a megoldás.”

A szerzőktől az aktuálpolitizálás sem áll távol, zárásként álljon itt még egy rész a tankönyvből, ami akár egy Demokratikus Koalíció közlemény is lehetne:

„Egyes kelet-európai országokban, és különösen Magyarországon, a politika az elmúlt két évben szisztematikusan és agresszívan hiszterizálja a lakosságot az idegenekkel és a menekültekkel szemben. A magyar kormány idegenellenes plakátkampánnyal, hamis nemzeti konzultációval, a határok egyoldalú és teljes lezárásával, a tehermegosztás elleni népszavazással és idegenellenes gyűlöletbeszéddel démonizálja a menekülteket a közvélemény szemében, szándékosan összemosva a menekült emberek tömegét a terrorizmussal, a bűnözéssel, a nők elleni erőszakkal.”

Van még kérdés? Elképzelhetjük, hogy milyenek lehetnek azok az egyetemi órák, amit ezeknek a soroknak az írói tartanak.

A Nemzet és migráció könyvvel nem is az a baj, hogy teljesen hamis, hiszen akár egy legitim – globalista – politikai állásfoglalásnak is tekinthetők a benne megfogalmazott gondolatok. Sokkal inkább az a baj, hogy a tankönyv tartalmát tudományként, tényszerű igazságként tanítják az egyetemi hallgatóknak, miközben az nem több, mint egy ideológia állásfoglalás.

Az ínyencek kedvéért pedig itt van még néhány további érdekes rész, idézet a tankönyvből:

„A nemzet viszonylag későn, a huszadik század második felében került a szociológiai érdeklődési körébe. A szociológia korábban a nemzeti szemponttól függetlenített osztályproblémákra volt inkább fogékony. A szociológusoknak azonban rá kellett döbbeni, hogy az osztályok nemzetekben élnek.” – A rádöbbenés azért még folyamatban van.

„Az etnikai alapon megrajzolt közösségek állampolitikával való feltöltése pedig kedvezőtlen hatással van az egész társadalomra, szembemegy a globalizációval, és a multikulturalizmus sokszor ellentmondásos, de megkerülhetetlen trendjével. Mindez pedig nem csupán azért tragikus, mert súlyosan diszkriminatív eljárás, mert degradálja és megkülönbözteti a más kultúrába született idegent, de azért is, mert az országok hosszú távú gazdasási, társadalmi, népességpolitikai és szociális-jóléti érdekeit sérti.” – A nemzet rossz, a globalizáció jó. Ilyen egyszerű ez.

„A területileg elkülönült modern nemzetállamok védik határaikat, s a nemzeti szuverenitásra hivatkozva fenntartják a jogot, hogy megszabják, kit engednek be területükre, s kit nem.  De van-e bármelyik nemzeti államnak joga arra, hogy polgárait beengedje, és az idegeneket ne engedje be az általa ellenőrzött területre? Végül is emberekről van szó, akik között természettől való egyenlőségük okán nem tehető különbség aszerint, hogy mely állam polgárai” – Ezt a beszédes című, Morális kozmopolitizmus vagy nemzeti öncélúság fejezetben olvashatjuk.

„Ha egyszer már befogadták a menekültet, a nemzeti közösségeknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a menekült a nemzeti közösség teljes jogú tagja, azaz állampolgár legyen, akit az újonnan létesített kötelék egyenjogúvá tesz mindenkivel, akik az állam polgárai. Az állam nem tehet különbséget az állam polgárai között aszerint, hogy miként jutottak az állampolgársághoz.” – Így szólnak az utasítások: mindent meg kell tenniük, nem tehet különbséget. Szó sincs arról, hogy a menekült akár haza is térhet, és ideiglenes a befogadása.

„A gazdasági, politikai és kulturális egységesülés lélektani terhei próbára teszik a közösségi társadalom kötelékeiből kiszabadult egyéneket, akik közül sokan, ha tehetnék, visszamenekülnének a múltba.” – Tehát a közösségben, családban, nemzetben gondolkodó emberek a múltba menekülnek vissza.

„A migrációval foglalkozó szakirodalom egységes a migráció gazdasági előnyeinek megítélésében. Akiket gazdasági okok kényszerítenek migrációra, azok teljesítményre motiváltak, s akár képzetlenek, akár képzettek, megtalálják helyüket a befogadó társadalom munkamegosztási rendszerében.” – A szakirodalom egységes! Azért érdemes lenne ehhez megnézni a nyugat-európai munkaügyi statisztikákat is.

„Emberi jogi szempontból nehéz ellenérveket felhozni a szabad migráció ellen, hiszen senki sem tehet arról, hogy „születési lottó” véletlenje jóvoltából hova született, s aki születési helyével elégedetlen, annak nehéz megokolni, hogy miért kelljen ott is meghalnia, ahol rosszul él.” – A hazád, az otthonod tehát „születési lottó” véletlenje.

„A racionalizáció jól ismert lélektani mechanizmus, melynek feladata az én védelme, a saját énről alkotott pozitív képbe bele nem illő, disszonáns mozzanatok távoltartása, vagy ha már felbukkantak, akkor kiküszöbölésük. Ez a mechanizmus lép életbe, ha a nemzeti identitás pozitivitását fenyegető tények, információk, közlések merülnek fel. A nemzeti racionalizáció nem ismer más igazságot, csak azt, amelyik a saját nemzeté. Ebből adódóan minden nemzetben a kritikai értelmezésekkel szemben elsőbbséget élveznek az önigazoló, a tévedésekért és kudarcokért viselt felelősséget elhárító racionalizációk.” – A nemzeti identitás kulcsa tehát az önbecsapás.

„Ebben a folyamatban a saját csoportom léte feltételezi más csoportok létezését is, amelyről szintén véleményt alkotok. A következő lépésben már nem csupán különbséget látok a saját csoportom és a másik csoport között, hanem ezt a különbséget és a másik csoport tagjait negatív tulajdonságokkal ruházom fel. Így jutunk el azokhoz az általánosításokhoz és sztereotípiákhoz, hogy például a magyarok tehetségesek és műveltek, míg mások lusták és primitívek, tehát a magyarok jobbak, mint mások. Ez utóbbi megállapítás pedig már egy klasszikus etnocentrikus érzésvilág első megnyilvánulása.” – Bezzeg ha nem lennének nemzetek, ilyen rossz dolgok sem lennének!

„Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy a közös Európa nem csupán egy hatékony vállalkozás az itt élők életének jobbítására, de egy közös európai mentalitás és identitás is, akkor a jövő Európájának sikere azon múlik, hogy a fiatalabb generációkat ez mennyire érinti meg, és mik azok a visszahúzó erők, amelyek megakadályozhatják egy közös európai ’nyelv’, kultúra és identitás létrejöttét.” – Egy a lényeg, Európai Egyesült Államokat!

A tankönyv meghatározása szerint „Akkor beszélhetünk nacionalizmusról, ha az etnocentrikus felfogás az egész közösség működését áthatja, rendszerszervező ideológiává válik. Ilyen esetben egy ország politikai irányultságát teljes egészében a nacionalizmus határozza meg: a gazdaságpolitikát éppen úgy, mint ahogy a kül- vagy a kultúrpolitikát.”  Bár a bemutatott piramismodell tetején van ez a rossz nacionalizmus, de a fenti meghatározás alapján ez a nacionalizmus egy normál nemzetállam ideológiája is lehetne, ami véleményünk szerint semmiképpen sem egyértelműen negatív. Sőt.

Érdekes az a rész is, ami a polgáruk saját hazájuk miatt érzett szégyenérzet előfordulását vizsgálja. A szerzők megállapítják, hogy az országok többségében növekedett a szégyenérzet 1995 és 2013 között, ami a leírás sugalmazása szerint inkább jó, hiszen „nyilvánvalóan nincs nemzet, melynek tagjai, ha akarják, ne találnának okot a szégyenérzetre”, és az európai országok többsége szembenézett a múltbeli tetteivel, és bekövetkezett az „emlékezetpolitikai fordulat”. Azonban a „magyarokra még vár az emlékezetpolitikai fordulat.” Szóval mi még nem szégyelljük eléggé a hazánkat.

Közép-Ázsiát az öt volt szovjet tagköztársaság, az öt ”sztán” alkotja, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán. Hazánkból nézve talán ez az egyik legkevésbé ismert része a Földnek, valószínűleg a földrajzban járatosabb magyarok jelentős része is elbizonytalanodna, ha egy Közép-Ázsiát ábrázoló vaktérképen meg kellene neveznie az öt országot. Érdemes azonban jobban megismernünk ezt a régiót, hiszen a gyorsan fejlődő térség egyre jelentősebb globálisan is, és Magyarországhoz is egyre több szállal kapcsolódik.

Közép-Ázsia jelentőségét nagy területe, növekvő népessége, jelentős természeti erőforrásai és földrajzi elhelyezkedése adja. A térség kiterjedését jól érzékelteti, hogy a legnagyobb ország, Kazahsztán területe nagyobb, mint Franciaországé, Ukrajnáé, Spanyolországé, Németországé, Lengyelországé és Olaszországé együttvéve, a legnyugatibb és legkeletibb pontja pedig olyan távol van egymástól, mint Madrid Helsinkitől.

Az öt ország együttes lakosságszáma ma már meghaladja a 70 millió főt, és tovább növekszik. Érdekesség, hogy nem a hatalmas, de ritkán lakott Kazahsztán a legnépesebb ország közülük, hanem Üzbegisztán, ahol a régió lakosságának közel fele él. Fontos kiemelni azt is, hogy a Szovjetunió felbomlása óta mind az öt országban erőteljesen nő az államalkotó néphez tartozók aránya, a közép-ázsiai országok nemzetállami karaktere egyre határozottabbá vált az elmúlt évtizedekben.

A térség a 19. század második felétől egészen az 1990-es évekig az Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió uralma alatt állt. A hosszú orosz befolyás pedig természetesen máig érezteti hatását. Kiemelendő, hogy bár csökken az arányuk, még mindig jelentős számban élnek a közép-ázsiai országokban oroszok, főleg Kazahsztánban és Kirgizisztánban.

Oroszország továbbra is a legfontosabb nagyhatalom a térségben, az elmúlt évtizedekben azonban megszűnt a totális dominanciája. A közép-ázsiai nemzetállamok megszilárdulásával, és Kína felemelkedésével párhuzamosan a térség országai egyre inkább Oroszországtól független szereplőként viselkednek. Ma már a régió sokkal inkább tekinthető határterületnek Oroszország és Kína között, egyfajta átmeneti zónának. A változó hangsúlyokat jelzi, hogy az Ukrajnához hasonlóan szintén jelentős orosz kisebbséggel rendelkező Kazahsztán érthetően nem örült az ukrán-orosz háborúnak, tavaly ősszel például nem is ismerte el a kelet-ukrán területek Oroszországhoz csatolását. A kínai befolyás növekedését pedig jelzi, hogy a régiónak kiemelt szerepe van az Új Selyemútban, vagyis a kínai Egy Övezet Egy Út kezdeményezésben. A Kínát Európával összekötő kereskedelmi útvonalak közül több is a térség országain keresztül halad át, ami tovább növeli a régió jelentőségét. Ez a földrajzi elhelyezkedés, a Kína és Oroszország közé ékelődés az oka annak is, hogy eddig a nyugati hatalmaknak nem sok esélyük volt a térségben befolyást szerezni.

A „keleti nyitás” politikájának köszönhetően Magyarország azonban jó kapcsolatokat épített ki az utóbbi években Közép-Ázsiában. Ezt mutatja, hogy folyamatosan bővülnek a hazánk és a gyorsan fejlődő régió közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok. Egyre nagyobb a külkereskedelmi forgalmunk Közép-Ázsiával, megjelent az országokban az OTP, sorra kötik meg a mezőgazdasági, élelmiszeripari, gyógyszeripari, atomenergetikai együttműködéseket, valamint több száz közép-ázsiai hallgató tanul ösztöndíjjal a magyar egyetemeken. Az elmúlt időszakban különösen felértékelődtek a régió természeti kincsei, Kazahsztánból már ma is jelentős mértékben érkeznek hozzánk szénhidrogének, a térség pedig a jövőben még nagyobb szerepet játszhat Európa energiaellátásában.

Ki kell emelni, hogy Magyarország 2018 óta megfigyelői státusszal rendelkezik a török nyelvű országokat tömörítő Türk Államok Szervezetében, amelynek Törökország és Azerbajdzsán mellett Közép-Ázsiából Kazahsztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán is a tagja, Türkmenisztán pedig hazánkhoz hasonlóan megfigyelőként vesz részt a szervezetben (Tádzsikisztán nem tag, mivel a tádzsik nem a török nyelvek közé tartozik, hanem a perzsával rokon). A szervezetben való tagság elősegíti, hogy a gazdasági és a kulturális kapcsolatok is fejlődjenek Magyarország és a térség között.

A szoros kapcsolatokat jól mutatja a kirgiz elnök mostani látogatása is, Szadir Zsaparov az Európai Unióban először Magyarországon járt elnökként.

Közép-Ázsia a migráció szempontjából is érdekes régió. A térség mindegyik állama jelentős számban bocsát ki vendégmunkásokat a gyors népességszám növekedés miatt. A legjelentősebb az Oroszország felé tartó, munkavállalási célú migráció, a 36 milliós Üzbegisztánból 3,1 millió, a 6 milliós Kirgizisztánból 1,1 millió vendégmunkás dolgozik ott. Azonban nem csak a hatalmas északi szomszéd irányába indulnak el a közép-ázsiaiak, az orosz-ukrán háború felerősítette azt a már korábban érzékelhető folyamatot is, hogy a vendégmunkások egyre inkább az EU országait, Törökországot, az Öböl-menti államokot, vagy éppen Dél-Koreát választják céljuknak. A vendégmunkások jelentőségét a térségben jól mutatja, hogy Tádzsikisztán és Kirgizisztán a vendégmunkások hazautalásaitól leginkább függő országok közé tartoznak világszinten is.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az öt közép-ázsiai ország gazdasági fejlettsége igen eltérő. Az utóbbi években Kazahsztán már befogadó ország is, sok munkavállaló érkezik az Oroszországgal már nagyjából egy fejlettségi szinten lévő államba a többi közép-ázsiai országból. Ez a helyzet létrehoz egy lift-szerű migrációs trendet, ami során a kevésbé fejlett közép-ázsiai országokból, például Kirgizisztánból Kazahsztánban vállalnak munkát, amivel párhuzamosan a kazahok pedig Oroszországban lesznek vendégmunkások. A liftezés egy új eleme is megjelent az orosz-ukrán háború következtében. Ellentétes irányba az orosz állampolgárok is növekvő számban érkeztek Közép-Ázsiába az utóbbi évben. Az Oroszországtól való távolodást is jelezte, hogy tavaly ősszel Kazahsztán nagy számban fogadta be a háborús mozgósítás elől elmenekülő oroszokat.

 A klímamigráció szintén erőteljesen jelen van a térségben. A Kazahsztán és Üzbegisztán területén fekvő Aral-tó kiszáradása közismert, ami mutatja, hogy milyen éghajlati kihívásokkal kell szembenéznie a térség országainak. A szárazság miatt lakhatatlanná váló térségeket nagyon sok embernek kell elhagynia. A vízkészletekért folyó verseny jelentős konfliktusforrás a közép-ázsiai országok között.

Problémát jelent még továbbá a régióban Afganisztán is, amellyel Türkmenisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán is határos. A Föld egyik legkevésbé stabil államából menekültek és szélsőséges nézetek is érkeznek, ami komoly biztonsági fenyegetés elé állítja a közép-ázsiai országokat.

A régió migrációs helyzetéről további részletesen olvashatunk a Migrációkutató Intézet elemzésében.

Látható tehát, hogy Közép-Ázsiának számos problémával kell szembenéznie. Az orosz-ukrán háború következményei, nagyarányú kitettség a vendégmunkások hazautalásainak, klímaváltozás, regionális konfliktusok, Afganisztán közelsége. Ugyanakkor hatalmas potenciál is van a térségben, a Kína és Európa közötti híd szerep, a gazdasági fejlődés előreláthatólag egyre fontosabbá teszi a régiót a világpolitikában. Magyarországnak a közös kulturális gyökerek miatt is minden esélye megvan arra, hogy profitáljon a térség fejlődéséből, és kölcsönösen előnyös együttműködéseket kössön az öt „sztánnal”.

Az NDK, azaz a Német Demokratikus Köztársaság 1990-ig, négy évtizeden keresztül létezett önálló országként. Ez az időszak, amíg Kelet-Németország a szovjet érdekszférába tartozott, közel sem múlt el nyomtalanul a német újraegyesítést óta eltelt 32 évben. A volt NDK tartományok a mai Németországon belül még mindig elkülönülnek az ország többi részétől.

A keleti tartományokban például sokkal nagyobb arányban mondják magukat az emberek vallástalannak, ami nyilván a kommunizmus öröksége. Ehhez hasonlóan a szovjet uralom tehet arról is, hogy a volt NDK területe gazdasági fejlettségben a mai napig elmarad a nyugati tartományoktól, Németország azon részeitől, amik 1990 előtt az NSZK-t, azaz a Német Szövetségi Köztársaságot alkották a vasfüggöny szerencsésebb oldalán.

Ez a relatív gazdasági fejlettlenség és a történelmi múlt is hozzájárul ahhoz, hogy a lenti térképen látható módon, a keleti és nyugati országrész élesen elkülönül a bevándorló hátterű lakosság aránya alapján is.

Amíg a volt NDK tartományaiban a 10 százalékot sem éri el a bevándorló hátterű lakosság aránya, addig a nyugati tartományok számos kerületében a 20 százalékot, vagy akár a 30 százalékot is meghaladja.

A térképen látható, hogy egyedül Berlin ugrik ki a kelet-német környezetéből. Ez nem meglepő, hiszen a német főváros egy része már 1990 előtt is a nyugati érdekszférába tartozott, mára pedig egy igazi multikulturális nagyvárossá vált Berlin.

A migráció szempontjából a két országrész eltérő történelmi múltjából ki kell emelni, hogy a volt NSZK a második világháborút követő gazdasági robbanás miatt már az 1950-es, 1960-as évektől jelentős mértékben vonzotta a külföldi munkavállalókat. A nyugati kapitalista NSZK egymás után kötötte a megállapodásokat a "munkaerő-kölcsönzésről" különböző európai, ázsiai és afrikai országokkal, így hatalmas számban érkeztek Nyugat-Németországba vendégmunkások Olaszországból, Portugáliából, a volt Jugoszláviából, valamint Törökországból, Marokkóból és Tunéziából is. Ezek a vendégmunkások pedig bár az eredeti tervek szerint csak meghatározott időre mentek az NSZK-ba dolgozni, jelentős részben nem tértek haza. Főleg a szegényebb országokból jövők maradtak véglegesen. A milliós nyugati létszám mellett eltörpült az a néhány tízezer vendégmunkás, akik a baráti szocialista országokból mentek 1990 előtt az NDK-ba dolgozni.

A másik fontos tényező ami a térképen látható különbséget okozza, az a gazdaság állapota. Ezen a téren a keleti tartományok fejlettsége máig elmarad a nyugati országrésztől, ami több szempontból is hozzájárul a migráció alacsonyabb szintjéhez keleten. Egyrészt a rosszabb gazdasági környezet kevésbé vonzza a bevándorlókat.

Másrészt a kelet-németek máig csalódottak, mert az újraegyesítés után ennyi évvel sem zárkóztak fel gazdaságilag a nyugati tartományokhoz, az országukba tömegesen érkező ázsiai és afrikai bevándorlókban pedig – talán érthető módon – nem a felemelkedésük zálogát látják.   

A keleti tartományokban élő németek ezért is jóval kevésbé támogatják a tömeges migrációt, mint azt tette az ország vezetése az elmúlt években. Nem véletlen, hogy Kelet-Németországban a legmagasabb a támogatottsága az Alternatíva Németországért (AfD) pártnak, ami élesen ellenzi a bevándorlás jelenlegi magas szintjét.

A bevándorláskritikusok által vitatott jelenség igencsak valós. Németország lakossága a migráció következtében gyors ütemben alakul át, amit jól mutat, hogy a statisztikák szerint amíg

2005 és 2021 között a migrációs háttérrel nem rendelkező, őshonos lakosság száma Németországban 66 millióról 60 millióra csökkent, addig a bevándorló származásúak száma 14 millióról 22 millió főre nőtt.

Ezeket a számokat elnézve nem véletlen, hogy Németország átalakulása sokaknak nem tetszik, ezért miközben a bevándorlók folyamatosan érkeznek, egyre több német hagyja el az országot, és költözik például Magyarországra.

A Századvég Alapítvány 2016 óta végez átfogó európai közvéleménykutatásokat. A legutolsó, 2022-es Európa-Projekt során a kontinens 38 országában, összesen 38 ezer embert kérdeztek meg az európai folyamatokról. Az eredményeket január 31-én mutatták be egy konferencia keretében. A számos vizsgált kérdés közül itt most csak kettőt emelnék ki röviden, az illegális bevándorlással és keresztény kultúrával kapcsolatos véleményeket.

A Századvég felmérése szerint az elmúlt évekhez hasonlóan az abszolút többség (78 százalék) aggasztónak tartja az illegális bevándorlók beáramlását. Albánia kivételével minden vizsgált országban többségben vannak azok, akik a helyzetet aggasztónak találják, tanulságos, hogy még a hagyományosan migrációpárti, illetve a humanitárius megközelítést előtérbe helyező svéd, német, francia és holland társadalmak többsége is így gondolja.

A felmérésből szintén kiderül, hogy az európai lakosság többsége, 56 százaléka megőrizné a kontinens keresztény kultúráját is. A legnagyobb arányban a volt szocialista országokban nyilatkoztak így, de Európa többi régiójában is többségben voltak a támogató válaszok ebben a kérdésben.

A több éve végzett felmérések ráadásul megerősítik, hogy a fenti eredmények nem pillanatnyi állapotot tükröznek, és a rendszeresen ismétlődő kérdőívezés az eredmények megbízhatóságát is növeli. A részletes elemzéseket érdemes elolvasni a Századvég honlapján, főleg azért, mert hasonlóan átfogó kutatás kevés születik a vizsgált témákban.

Valószínűleg nem véletlen, hogy alig elérhető statisztika európai szinten például a lakosság etnikai, vallási megoszlásáról, vagy úgy általában alig van olyan adat, ami alapján reálisan fel lehetne mérni azt, hogy hol tart a nagy globalista mesterterv, az európai nemzetállami közösségek mesterséges felhígítása.

A multikulturális Európa projekt előrehaladását lehetne számszerűsíteni például az újonnan érkezők száma alapján, a migrációról szóló statisztikák azonban nagyon pontatlanok. A legmegbízhatóbb adat itt talán az egyes országokban különböző kontinensekről állampolgárságot kapók száma, amit korábban részletesen elemeztünk is, és megmutattuk, hogy milyen hatalmas különbségek vannak egyes országok között a migráció mértékében. Magyarország és Svédország között például százszoros. Ez egy fontos mutató, azonban az egész folyamatnak csak egy részét mutatja meg, arra már nem elérhető EU szintű adat, hogy az egyes országokban a népesség hány százaléka bevándorló hátterű már.

Egy másik jó példa az adathiányra a vallás területe. Az Eurostat rendszeresen közöl arról adatot, hogy az egyes EU országokban mekkora a kormányzatok kulturális és vallási célokra fordított kiadásai, de azt már nem találjuk meg az Eurostat oldalán, hogy mekkora az egyes országokban a különböző vallások híveinek aránya a népességen belül. A muszlim népesség számáról például a legfrissebb adatok hét évesek, 2016-ból származnak, és azokat is egy amerikai kutatóintézetnél találjuk meg, ami figyelembe véve a kérdés súlyát, igencsak elgondolkodtató.

A multikulturális társadalmak működéséről szóló adatokat elvétve találunk például pártszimpátia felmérésekben is. Az Egyesült Királyságban és Franciaországban a választások eredményeiről elérhető néhány felmérés vallások, vagy rasszok szerint. Belgiumban pedig a keresztnevekből lehet következtetni arra, hogy egyes településeken mekkora már a muzulmán vallású lakosság aránya.

Azonban ez mind esetleges, a legtöbbször nem rendszeresek az ilyen felmérések, és csak egy-egy országról szolgáltatnak információkat. A különböző statisztikai források alapján pedig nagyon nehéz adatokkal alátámasztani, és európai szinten bemutatni a folyamatokat.

Az egyes országokról szóló adatok alapján is látszik azonban, hogy a nemzetállamok jövőjét féltő emberek aggodalmaik valósak, főleg Nyugat-Európa multikulturális átalakítása jól láthatóan zajlik. Ezt pedig hitelesen be kellene mutatni az európai embereknek, ezért lenne szükség minél több, a Századvégéhez hasonló kiterjedt kutatásra, hogy adatokkal, tényekkel tudjuk bemutatni a multikulturális társadalmak kialakulásának következményeit, és visszásságait.

Ahogy nő a bevándorló hátterű szavazók száma, úgy válnak egyre fontosabbá a baloldal számára. Nyugat-Európában mára a baloldali erők gyakorlatilag le is cserélték a korábbi fő bázisukat, a munkásosztályt a bevándorlókra. Ez különösen igaz az Egyesült Királyságra.

Ha csak a muszlim bevándorlókat nézzük, akkor azt látjuk, hogy Franciaország és Németország után a szigetországban él a legtöbb iszlám vallású lakos Nyugat-Európában. Már 2016-ban meghaladta az arányuk a népességből a 6 százalékot. A számuk pedig 4 millió fő felett volt, így ma már jelentős politikai tényezőnek számítanak.

A Brexit népszavazás során is láthattuk, hogy mennyire máshogy gondolkoznak az ország jövőjével kapcsolatos sorskérdésekről a migráns hátterű lakosok, mint az őshonos britek. Az Európai Unióban maradásról döntő szavazáskor a nem fehérek, a muszlimok és a hinduk 70 százalékban szavaztak az unióban maradás mellett, miközben a fehérek csak 46 százalékban, a keresztények pedig csak 42 százalékban.

A Brexit egy speciális szavazás volt, ahol a választók az ország szuverenitásáról dönthettek, azonban más választások során is rendre kiderül, hogy bizony a bevándorló felmenőkkel bíró állampolgárok nem a konzervatív, hagyományos nemzetállami gondolkodás támogatói. A parlamenti választásokon is rendre a baloldali Munkáspártot támogatják az ország új állampolgárai.

A felmérések szerint például a 2017-es brit parlamenti választáson a muszlim szavazók 85 százaléka támogatta a Munkáspártot és csak 11 százalékuk a Konzervatív Pártot.

Ezzel párhuzamosan az anglikán vallásúaknak csak a 28 százaléka szavazott a baloldali pártra, és 58 százaléka a Torykra, azaz a konzervatívokra. Fontos hangsúlyozni, hogy az anglikánok nem hagyományosan utasítják el a baloldalt, a 90-es években még volt olyan parlamenti választás, amikor többen szavaztak közülük a Munkáspártra, mint a konzervatív oldalra. A 2000-es évek kezdetétől azonban folyamatosan csökkent a baloldal támogatottsága az anglikán vallású britek között, ami jól mutatja azt, hogy hogyan cserélődik ki a Munkáspárt korábbi, alacsonyabb jövedelmű tősgyökeres brit szavazói bázisa a bevándorlókra.

Külön érdekesség, és a baloldal őshonos szavazótáborának elvesztésére szintén jó példa, hogy a hagyományosan balra szavazó brit katolikusok körében is jelentősen csökkent az utóbbi években a Munkáspárt támogatottsága.

Fontos még kiemelni a témában az Egyesült Királyság zsidó vallású szavazóit is, akik az anglikánokkal szinte megegyező arányban támogatják a pártokat. Nem véletlen, hogy a körükben sincs túl nagy támogatottsága a Munkáspártnak, hiszen a zsidókat fenyegeti az a fokozódó antiszemitizmus az országban, ami egyértelmű összefüggésben van a muszlim országokból érkező migrációval.

A legutolsó, 2019-es brit parlamenti választásokon is hatalmas különbség volt az egyes etnikumok pártpreferenciái között. A fehér szavazók között magasan nyert a Konzervatív Párt, a nem fehér szavazók körében viszont háromszor annyi szavazatot kapott a baloldali Munkáspárt, mint a konzervatív oldal.

Az Egyesült Királyságban, más nyugat-európai országokhoz hasonlóan, az etnikum és a vallás vált mára a politikai álláspontot meghatározó egyik legfontosabb szemponttá. Az őshonosok és a bevándorló háttérrel rendelkezők közötti fenti szavazási különbségek jól mutatják, hogy a kialakuló multikulturális társadalmakat milyen új törésvonalak szakítják szét.

Végül megmutatjuk azt is, hogy mennyivel kisebb mértékű ez a politikai megosztottság a jövedelmi csoportok szerint. A legutolsó parlamenti választások eredményei alapján is látható, hogy a bal és jobboldali megosztottságot korábban meghatározó jövedelmi osztályok már nem kulcsfontosságúak a szavazók döntése szempontjából az Egyesült Királyságban.

A multikulturális társadalmakban már nem ez számít, hanem a vallási és etnikai háttér.

A baloldali elit tagjai, a politikusaik, a gazdasági hatalommal bíró cégvezetőik, az értelmiségük, a véleményformálóik végtelen képmutatással minden országban megpróbálják lejáratni a tömeges bevándorlást elutasító embereket. Jobb esetben félrevezetettnek és szűklátókörűnek, rosszabb esetben ostobának, idegengyűlölőnek és rasszistának állítanak be mindenkit, aki nem támogatja a multikulturális társadalmakról alkotott balliberális víziójukat.

Igazán álságosan viselkedés ez a baloldali elit és az ideológiájukat támogató jómódú társadalmi csoportok részéről, hiszen ők közvetlenül keveset érzékelnek a multikulturális társadalom árnyoldalaiból. A Rózsadombon és Újlipótvárosban élők könnyű szívvel támogathatják a tömeges bevándorlást. A London, Párizs, Berlin és Brüsszel elit részeiben lakók nagyon könnyen félrenézhetnek, és úgy tehetnek, mintha nem léteznének azok a problémák, amiket az alacsony képzettségű bevándorlók tömegei okoznak.

Nem az ő szomszédjukba fognak beköltözni az afrikai, ázsiai bevándorlók. Nem nekik kell félniük a nem integrálódott emberek miatt majd az utcán este, amikor hazasétálnak otthonaikba.

Nem az elit, a felső-középosztály tagjai számára jelentenek a migránsok konkurenciát a munkahelyeiken, nem az ő bérüket nyomja le a megjelenésük a munkaerőpiacon.

Nem az ő gyermeküknek lesz nehezebb tanulni a magániskolában az eltérő kultúrájú, beilleszkedési problémákkal küzdő bevándorló gyermekek miatt.

Nem az ő életüket nehezíti meg az, hogy a tömeges bevándorlással természetes módon együtt jár a társadalmi kohézió csökkenése, és ebből fakadóan a jóléti állam leépülése.

Ők maximum annyit érzékelnek a bevándorlókból, hogy lesz, aki olcsón vigyáz a gyerekükre. Lesz, aki olcsón takarít a lakásukban. Lesz alacsonyan fizetett, kedvesen mosolygó bevándorló eladó a boltban, és lesz buszsofőr a buszon. Ők csak azt látják, hogy milyen szépen működik a multikulturális, szép új jövő. 

A tömeges migráció árnyoldalait nem az elitnek, hanem a társadalom többségét adó, közepes és alacsonyabb jövedelmű polgároknak kell elviselnie.

A társadalom szegényebb tagjai számára jelent problémát, hogy a tömeges bevándorlás következtében fenntarthatatlanná válik a jóléti állam, ezért ők jutnak majd rosszabb egészségügyi, vagy szociális ellátásokhoz.

A szegényebbek gyermekei fognak egy osztályba járni a bevándorlógyerekekkel.

Az alacsonyabban képzettek számára fognak a migránsok konkurenciát jelenteni a munkaerőpiacon, az ő bérük lesz alacsonyabb a más kultúrákból érkező bevándorlók miatt.

A bevándorlók tömegei az olcsó lakóövezetekbe fognak költözni, így a szegényebbeknek kell megtapasztalni az eltérő kultúrák együttéléséből fakadó problémákat, ők fognak félni az utcákon.

A multikulturalizmus kialakulásával nem csak megszűnnek a korábban jól működő társadalmi kapcsolatok, és feloldódnak a nemzetállami közösségek. Látszik a fenti példákból is, hogy a társadalom többségének egyszerűen nem érdeke a tömeges bevándorlás támogatása. A migrációpárti baloldaltól azért fordulnak el tömegek, mert nem tetszik nekik az a politika, amit folytatnak.

A baloldal ebben a helyzetben pedig tovább erőlteti a tömeges bevándorlást, hiszen tudják, hogy a migránsok majd rájuk fognak szavazni. A multikulturális együttélésből fakadó problémák pedig már nem érdeklik őket. Ezért is végtelenül képmutató a baloldal, amikor a jobboldal által félrevezetett, szűklátókörű embereknek állítja be a migráció ellenzőit. Egyszerűen lenézik az állampolgárokat, azt feltételezve, hogy nem tudják felmérni a saját érdekeiket.

Az interjú videó formátumban is megnézhető, az alábbi írásos verzióban pedig teljes terjedelmében elolvasható a beszélgetés.

Mi vonzotta erre a pályára? Hogyan lett tábori lelkész?

A Partiumban, Nagykárolyban születtem. Egy erőteljes nemzeti öntudattal rendelkező családban nőttem föl, ahol a magyarságtudatunk ápolása fontos dolog volt. A dédapám az első, a nagyapám pedig a második világháborúban harcolt, mindig büszkék voltak a magyarságukra. Biztos vagyok benne, hogy ott vannak bennem azok a helytállások, amiket tanúsítottak ezekben a háborús helyzetekben. Mindig nagy élvezettel hallgattam azokat a katonatörténeteket is, amiket az öreg Imre bácsi mesélt a szomszédban. Nagyapám négy évig volt a fronton, amikor a nagyiéknál nyaraltunk, akkor szinte minden nyári este azzal telt el, hogy elmesélte a katona történeteit. Tátott szájjal hallgattam ezeket végig. Tehát egy gyermekkori vágy is volt ez, hogy valamikor majd egyenruhát öltsek. És hát Isten útjai fürkészhetetlenek. Hála Istennek, ez a gyermekkori álom megvalósult.

Tíz éve vagyok tábori lelkész itt Vásárhelyen. Amikor leérettségiztem, akkor elkezdtem a katonai főiskolát, de nem fejeztem be. Helyette elvégeztem a teológiát, gyülekezeti lelkészként kezdtem. Miskolcon, majd Sajószentpéteren és Sajóecsegen is szolgáltam. Majd jött a lehetőség, hogy be lehet kerülni a tábori lelkészi szolgálatba. Mivel nem volt idegen számomra a közeg, ezért jelentkeztem.

Mesélne a tábori lelkészségről, milyen feladatai vannak egy tábori lelkésznek?

A tábori lelkészség már Mária Terézia idején működött, végigkísértük az első és a második világháborút is. Az 1950-es években megszűntették, de az 1990-es évek elején újraindult. A tábori lelkészi szolgálaton belül a protestánsokat az evangélikusok és a reformátusok képviselik, valamint létezik a katolikus és a zsidó szolgálati ág is. Mi protestánsok tizennégyen teljesítünk lelkészi szolgálatot az ország különböző laktanyáiban. A laktanyán belül, a katonák között a tábori lelkész elvégzi azokat a lelkipásztori szolgálatokat, amiket a civil lelkészek végeznek egy egyházközségben. Biztosítjuk a vallásgyakorlás feltételeit. Vannak alkalmak, amiket rendszeresen meghirdetünk, hetente tartunk istentiszteletet, Biblia órát.

A tábori lelkészek és a katonaság pszichológusai is foglalkoznak a katonák lelki világával. Milyen a munkamegosztás Önök között?

A pszichológusnak megvannak a külön képletei arra, hogy hogyan kell a lelket gyógyítani. Meg lehet keresni a lelkészt is bármilyen gonddal kapcsolatban, ilyenkor egy bizalmi fórumot biztosítunk a katonáknak, négyszemközt tudunk beszélgetni. Mint minden közösségben, a katonaságban is van olyan, aki nyitott az Isten szavára, és van, aki nem azért keres meg engem mert lelkész vagyok, hanem egyszerűen csak beszélgetni akar, mert valamilyen teher nyomja a lelkét. Azért az elsődleges szempont az, hogy én az Isten igéjével közelítsek a katonák felé.

Jézus Krisztus is mondja, hogy hirdessétek az evangéliumot minden népek között. A minden népek közé tartozik a katona is.

Az evangéliumot, az Isten igéjét próbálom az emberek elé vinni a Honvédségen belül.

Ön elsősorban lelkész, vagy elsősorban katona?

A lelkipásztori szolgálaton belül és a katonaságon belül is ez egy speciális helyzet. Azért én elsősorban lelkész vagyok. Azt nem mondanám, hogy másodsorban pedig katona, hanem mellette katona is. Ez azt jelenti, hogy – bár a Genfi egyezmény értelmében nem fog fegyvert – a lelkésznek ugyanúgy, mint a többi katonának, meg kell csinálnia az éves fizikait. Ugyanúgy meg kell csinálnia a lőkiképzést. Ahhoz, hogy kimenjen egy misszióba ugyanazokat a kritériumokat kell teljesítse, mint a többi katonának. Tehát itt valamilyen szinten, ha tetszik, ha nem, katonává kell válni ahhoz, hogy az ember ide bekerüljön.

Ahhoz, hogy integrálódjunk a katonák közé, ki kell menni velük a gyakorlatokra, a katonák között kell mozogni. Ha lehet részt kell venni a foglalkozásokon, mert csak így tudunk igazán kapcsolódási pontokat találni.

Mekkora ereje van a vallásnak a Honvédségen belül? Mennyire fogékonyak Isten igéjére a katonák?

Mindig azt szoktam mondani, hogy a lelkészi szolgálat nem olyan, mint a mérnöki munka. A mérnök megtervezi a hidat, és utána tudja, hogy mondjuk öt év múlva át is adják. Nálunk nincsenek ilyen objektíven meghatározható eredmények. Nagyon sok magot el kell vetnünk ahhoz, hogy évek múlva gyümölcsözzön ez a szolgálat. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy szükség van rá, mert az ember egy spirituális lény, a lelkét csak Isten tudja tökéletesen felszabaditani, csak az Úr tudja valóban kitölteni, de sokszor az ember nincs ennek tudatában. Azt látom a katonáknál is, hogy azoknak is vannak kérdései ezzel kapcsolatban, akik korábban nem találkoztak a kereszténységgel. Ez már egy Istentől való indíttatás, azt a szikrát ő gyújtotta meg bennük. Nem a vallásnak, magának az Istennek az ereje mutatkozik meg ebben. Már keresztények vagyunk ezer éve, ez egy társadalmi kötőanyagként funkcionált az évszázadok során.

Szent István királyunkról mindenki tudja, hogy lerakta a keresztény magyar államnak az alapjait, de ha jobban megnézzük őt, akkor láthatjuk, hogy neki volt egy igazán bensőséges kapcsolata is az Istennel. Ez a bensőséges kapcsolat mindennek az origója.

A vallásosságunk mögött ott kell, hogy legyen az Istennel való bensőséges kapcsolatunk. Ebből adódik az erő. Óriási csoda, hogy igét hirdethetek, és láthatom a honvédek arcán azt, hogy megérintette őket az ige, és úgy érzik, hogy az Isten az, aki szólt hozzájuk. Már eleve az egy csoda, hogy igét hirdetek, és Isten egy esendő szolgája vagyok, de rajtam keresztül megszólítja az embereket.

Miben különbözik egy olyan honvéd, akinek megvan ez a bensőséges istenkapcsolata attól, akinek nincs?

Abban, amiben a hitetlen ember különbözik a hívőtől. Egy felhasználói társadalomban élünk, ahol a lényeg a profit. Azt tapasztalom, hogy az ember értéke ebben a globális világban attól függ, hogy mennyit fogyaszt. Az ember lelke már másodlagos. Ez sajnos rányomta a bélyegét nagyon sok emberre, ami kivetül a családokra, és arra, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. A hívő ember elsődleges szempontja ezzel szemben az, hogy úgy éljen, ahogy az Istennek tetszik. A hívő ember például megbocsát annak, aki esetleg vétett ellene. Jézus Krisztus azt tanítja, hogy ha megütnek téged, akkor tartsd oda a másik orcádat is. Isten Szent Lelke kell ahhoz, hogy megvilágítsa az ember értelmét ahhoz, hogy megértse ezt. Mi az, hogy egyszerűen tartsam oda a másik orcámat is, ha megütnek? Egy olyan világban, ahol farkastörvények uralkodnak? De ez nem erről szól. Jézus azt mondja, hogy ha tudnál revansot venni, akkor se vegyél. Ha megvan hozzá minden képességed, megvan hozzá az erőd, hogy a sérelmeket, amiket elszenvedtél azt visszaadd, akkor se tedd. Ahelyett, hogy az öklödet ráznád, a kezedet nyújtsd. Ez az, ami Istennek tetszik. Ennek így kell működnie a katonaságon belül is.

Fontos, hogy meglegyen az erőnk, de tudnunk kell azt is, hogy mikor érdemes azt használni.

A hit, az Istenbe vetett hit nagyon fontos, különösen egy katona életében, aki nagy nyomás alatt éli az életét. Nagyon sokat számít a döntéseiben. Úgy látom, hogy akiben megvan ez a hit, ő jobban kapcsolódik az állományához, érzékenyebb a katonák lelkivilága iránt, jobban össze tudja őket tartani.

Az elmúlt tíz év alatt a katonák többször jelezték már felém, hogy az életükben valamikor döntést kellett hozniuk, és azt a döntést az alapján hozták meg, amit az istentiszteleten hallottak. Ez már tényleg az Istennel való kapcsolat kezdete. Azt látom, hogy akikben elindul ez a folyamat, azok már máshogy viselkednek. Aki korábban csak mogorva volt, már megenged egy mosolyt, közvetlenebb. Ebben látom a szolgálat erejét, hogy az evangélium, az örömhír megérinti a szívüket.

A hétköznapi ember számára a hit és a katonaság távoli fogalmaknak tűnnek. Hogyan egyeztethető össze a kereszténység és a honvédelem?

A Sola Scriptura azt jelenti, hogy egyedül az írás. Egyedül a Szentírás igéje az, amire alapozzuk a hitünket. Ha belevetjük magunkat, és tényleg elkezdjük olvasni a Szentírást, és nem csak egyes részeit ragadjuk ki, hanem az egészet olvassuk, akkor láthatjuk a választ. Például Lukács evangéliumában, amikor Keresztelő János azt hirdeti, hogy térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa, odamennek hozzá a vámszedők és a katonák is. A katonák megkérdezik, hogy akkor mi most mit tegyünk? Erre nem azt mondja Keresztelő János, hogy tegyétek le a fegyvert, és szereljetek le. Hanem azt mondja, hogy ne sanyargassátok a népet, ne zsaroljátok a népet, ne randalírozzatok. Tehát magyarul viselkedjetek katonához méltóan.

Vagy gondoljunk csak arra a római századosra, akinek beteg volt a szolgája. A százados nem érezte magát méltónak arra, hogy találkozzon Jézussal, ezért azt üzente neki, hogy csak szólj, és meggyógyul a szolgám. Erre Jézus azt mondta, hogy Izraelben sem találtam ekkora hitet.

Úgy gondolom, hogy ha az Isten szemében a katona egy nem megtűrt elem volna, akkor nem hozná fel a Biblia sem pozitív példaként.

Visszatérve az ige igazságtartalmához, a Timóteusnak irt második levélben olvassuk, hogy Isten a józanság Lelkét adta nekünk ami a normális gondolkodást jelenti. Ha normálisan gondolkodunk, akkor látjuk, hogy egy országon belül nagyon fontos az, hogy az ártatlanokat, a jó embereket, akik alkotják az országnak a magját, a saját testvéreinket –, hogy tényleg keresztényként szóljak – meg kell védeni a külső gonosz erők ellen, akik esetleg megtámadnák a mi kis területünket, ahol élünk.

Mit tanít a kereszténység az idegenek befogadásával, a határvédelemmel kapcsolatban?

Az Isten igéje előírja azt, hogy a jövevényeket föl kell karolni. Viszont értelemszerűen a mi országunkhoz csatlakozó jövevényeknek tiszteletben kell tartaniuk annak a közösségnek a normáit, amihez csatlakoznak. Igazodniuk kell a közösség életszabályaihoz. Amennyiben ez a feltétel teljesül, akkor szívesen várjuk őket. A régi, újszövetségi gyülekezetekben is így volt ez, ott voltak görögök, ott voltak mindenféle nemzetekből csatlakozott hívő lelkek. Nem mindegyik volt zsidó, nem mindegyik tartozott az Isten népéhez, mégis befogadták őket, mert a normáikat betartották. Azonban Pál apostol is felhívja a gyülekezet figyelmét, hogy akik nem tartják be a Krisztusi „normákat”, azokat fedjétek meg, ha ez sem használ, akkor ne üljenek velük egy asztalközösségbe. Úgy gondolom, hogy ez a határvédelemmel is így van. Szükséges a határvédelem, pontosan azok miatt, akikkel nem tudunk egy asztalközösséget vállalni.

A déli határvédelem ad speciális feladatokat a tábori lelkészségnek?

A tábori lelkészi szolgálat végig segítette a határvédelemben részt vevők munkáját. Főleg az elején nagy terhet jelentett a katonák számára is a határvédelem, és minél nagyobb a teher az ember életében, annál jobban közeledik az Isten felé, annál jobban szüksége van egy kis támogatásra. Ez így szokott lenni mindenhol, ez így működik a katonaságnál is. A lelkészi szolgálat minden egyes alkalmat megpróbált megragadni, hogy támogassuk a katonákat. Beosztás szerint lemegyünk a határra, és istentiszteletet is tartunk. Amikor már látjuk azt, hogy a katonák lelkileg meg vannak terhelve, akkor odamegyünk, és megpróbáljuk támogatni őket.

Már több külföldi misszióban is szolgált tábori lelkészként. Miben más a lelkészi szolgálat a külmissziók során?

Úgy látom, hogy a lelkésznek van helye a kinti missziókban. Jó, hogy ott vagyunk, mert kint tényleg közvetlenek az emberek, mivel össze vagyunk zárva. Azt veszem észre, hogy hamarabb megtalálnak kint, mint itthon. Ott tényleg egy óriási nagy közösségként működünk, azt is mondhatom, hogy egy fél évre összezárt gyülekezettel vagyok együtt. Lehet, hogy úgy kezdünk, hogy még foghíjasok a templompadok, de azért a második, harmadik hónapban, amikor már az ember érzi a távolságot és a szeretteinek a hiányát, amikor egyre nehezebben viseljük ezeket a dolgokat el, akkor már kezdenek megtelni a gyülekezeti termek, a kis templomok, amik a táboron belül vannak. A végére pedig már szinte tele van a templomunk.

Önnek vannak nehezebb időszakai?

Természetesen vannak. Emberekkel foglalkozunk, és aki felelőségteljesen csinálja ezt, az elfárad egy idő után. Engem is megvisel azért egy féléves misszió. A kislányom akkor született, amikor kint voltam Irakban. Az se volt egy egyszerű történet, de túl vagyunk rajta. Ez egy nehéz időszak volt, de hála Istennek a családdal tudtuk tartani a kapcsolatot, és nagyon sokat számított az, hogy ott voltak körülöttem ezek az emberek, akikkel kint voltam a misszióban, a katonák. Akkor úgy történt, hogy nem a lelkész volt az, aki nyújtotta a lelki támogatást, hanem engem támogattak. Ez a mai napig is egy maradandó élmény számomra.

Hogyan telik a karácsony a honvédségnél?

Nálunk már bevett szokás, hogy az adventi időszakban gyertyát gyújtunk a kápolnában. Ilyenkor minden egyes alkalommal megkérünk egy zászlóalj parancsnokot, hogy gyújtsa meg a gyertyát, és mondjon egy-két szót, hogy számára mit is jelent az advent. Ugyanezt megtesszük lent a déli és a keleti határon is. Tartunk karácsonyi istentiszteletet a laktanyában és a határon is. A karácsonyi örömhírrel megpróbáljuk megfűszerezni a katonák szolgálatát. Mert azért nagyon jól tudjuk azt, hogy karácsonykor távol lenni az otthontól az nem egy örömteli dolog, de értelemszerűen a katonák vállalják ezt a szolgálatot is. Ilyenkor mi ott vagyunk, ha esetleg eljönnek istentiszteletre, vagy ha lemegyünk a határra, akkor ott találkozunk velük. A karácsonyi örömhírrel színt akarunk bevinni a katonák lelkivilágába.

A külföldi missziókban az ünnepeknek, különösen a karácsonynak még nagyobb a jelentősége. Ilyenkor a nem hívő katonák is eljönnek az istentiszteletre. A családtól távol, egy idegen környezetben mindenki jobban elérzékenyül, és egy közösséget alkotva hallgatják az Isten igéjét, a karácsonyi örömhírt.

Miért éri meg leginkább végezni a tábori lelkészi szolgálatot?

A közeg miatt, hogy katonákkal foglalkozhatok. Olyan embereknek próbálom fölkínálni az Isten igéjét, akikről van egy sztereotípia, hogy kemények, lelkileg nehezen megközelíthetőek. Ez számomra egy kihívás, az eddigi sikerélményeim pedig nagy motivációt adnak. A másik természetesen, hogy Isten igéjét hirdethetem egy olyan közegben, ahol valódi problémák vannak. A katonaélet elég kemény élet tud lenni, soha nem egyszerű. Szinte mindig gyakorlatoznak, forróságban és fagyban is.

Különösen a külföldi missziókban nagyon sok emberi fájdalommal és nyomorúsággal tud találkozni az ember. Hat-hét hónapig is távol az otthontól, a családtól. Úgy, hogy nem lehet tudni, hogy mi fog történni azon a veszélyes műveleti területen. Közben otthon is akadnak problémák, amiket onnan kintről nem nagyon lehet megoldani. Ezekben a helyzetekben tényleg kell a segítség.

Ilyenkor az Isten igéje nagyon nagy hajtóerő tud lenni, hogy a pusztulás verméből, abból a mélységből felemelje az embereket. Ezt jó dolog átélni, jó dolog látni, hogy az Istennek ilyen csodálatos ereje van.

Becslések szerint világszerte 150 millió férfit hívhatnak a Mohamed név különböző változatainak egyikén, ezzel pedig ez a leggyakoribb keresztnév az egész Földön. Az iszlám globális növekedése miatt ez talán kevésbé meglepő, az azonban már mindenképpen elgondolkodtató, hogy Nyugat-Európában is van olyan ország, aminek a fővárosában a Mohamed már magasan a leggyakoribb férfinév.

Belgium területileg három régióra tagolódik. A déli rész a francia ajkú Vallónia, az északi a flamand (holland) nyelvű Flandria, valamint a főváros és közvetlen környezete, a Brüsszel fővárosi régió is külön egységet képez az országon belül.

Most részletesen a főváros régiót fogjuk megvizsgálni, ami 19 önálló közigazgatási egységből, községből áll. Ezeket sokszor kerületnek is hívják, hiszen a lenti térképen látható 1,2 millió lakosú régió 19 települése teljesen összenőtt, nagyjából úgy kell őket elképzelni, mint Budapest 23 kerületét.

Bár országos szinten a legtöbb embert még Jeannak hívják Belgiumban, az ilyen keresztnevű lakosok száma folyamatosan csökken, és ha összeadjuk a Mohamed név összes változatát, akkor már a Mohamedek száma országosan is meghaladja a leggyakoribb belga nevet viselőkét. A fővárosban azonban már teljesen egyértelmű a helyzet.

A belga statisztikai hivatal névadatbázisában 457 ezer férfi keresztneve szerepel a brüsszeli régióban, ebből pedig több, mint 24 ezer férfi viseli a Mohamed keresztnév egyik változatát. Az 5,3 százalékos részarány azt jelenti, hogy minden tizenkilencedik férfit így hívnak a belga fővárosban, ezzel pedig magasan vezeti a listát a brüsszeli férfinevek között. A második helyen tőle messze elmaradva egyébként a Jean áll 5.839 fővel. A harmadik helyen pedig egy másik arab keresztnév, az Ahmed, amit 4.144 brüsszeli férfi visel.

A fővárosi régió 19 településének adatait ábrázoló lenti térképen látható, hogy jelentős különbségek vannak a brüsszeli régión belül. Egyes részeken száz emberből csak egyet hívnak Mohamednek, míg több településen megközelíti, vagy meg is haladja a 10 százalékot a név részesedése. Ez azt mutatja, hogy mint sok nagyvárosban, Brüsszelben is működik az egyes etnikai csoportok elkülönülése, ami pedig még inkább hozzájárul a párhuzamos társadalmak kialakulásához.

Brüsszel Sint-Jans-Molenbeek nevű részén a belga statisztikai hivatal adatai szerint 100-ból 11-et, azaz minden kilencedik férfit Mohamednek hívnak. Az arab, török és egyéb iszlám nevek aránya pedig bőven 50 százalék felett van ezen a területen. Ez alapján nem lepődhetünk meg azon, hogy a legtöbbször egyszerűen Molenbeek néven emlegetett település hírhedt arról, hogy évtizedek óta az iszlám terrorizmus melegágya. A Charlie Hebdo tömegmészárlás és számos más nyugat-európai terrortámadás esetében is kiderült, hogy az elkövetők Brüsszel ezen részéből jöttek.

Hogy egy kicsit jobban lehessen érzékeltetni, mit jelent Brüsszel mai valósága, az, hogy az Európai Unió központjában több, mint 24 ezer Mohamed él, érdemes a keresztnév 5,3%-os részesedését a magyar fővárosra vonatkoztatni.

Ez az arány Budapesten több, mint 42 ezer Mohamedet jelentene, és annyi embert, mintha a IV. kerület, Újpest összes férfijának Mohamed lenne a keresztneve.

Nyilván nem az egyes bevándorlók jelentik a problémát, ha integrálódnak a többségi társadalom kultúráját, akkor hozzájárulhatnak a befogadó ország fejlődéséhez. Azonban feltehetjük a kérdést, hogy milyen társadalmi integrációról beszélhetünk vajon akkor, amikor egy településen az emberek többsége a bevándorló eredeti kultúrköréből származik? Brüsszel Molenbeek részén például 38.000 férfiből több, mint 4.000-et Mohamednek hívnak, 300-at pedig Jeannak. Ki fog Molenbeekben kihez integrálódni? Ilyen esetben a kulturális asszimiláció nem fog megtörténni, hanem kialakulnak a párhuzamos társadalmak. A párhuzamos társadalmak pedig rövid távon magukkal hozzák a terrorizmust, hosszabb távon veszélyeztetik a társadalom kohézióját, végső soron pedig meg fogják kérdőjelezni a nemzetállamok létét.

Közel 60 ezer eurót (kb. 25 millió forintot) fizetett ki Dimitrisz Avramopulosz egykori migrációért felelős görög néppárti (EPP) európai uniós biztosnak az a Pier Antonio Panzeri volt olasz baloldali európai parlamenti (EP) képviselő által alapított Fight Impunity nevű civil szervezet, amely az uniós intézményeket megrázó korrupciós botrány középpontjában áll – írja az Origo. Avramopulosz nagy valószínűséggel jelenlegi uniós biztosoknál végzett lobbitevékenységért kapta a pénzt, ám a Fight Impunity nem szerepel az Európai Parlament átláthatósági nyilvántartásában, így a szervezet nevében a volt biztos nem lobbizhatott volna.

Dimitrisz Avramopulosz migrációért felelős uniós biztosként számos bevándorláspárti nyilatkozatot tett, a kötelező betelepítési kvóták erőltetése miatt pedig szembekerült a magyar kormánnyal.

2017 végén, a Politicóban megjelent írásában arról értekezett, hogy a 2015-ben kezdődő migrációs hullámmal Európába érkező bevándorlók itt maradnak, a migráció az új valóság, amelyet nem lehet megállítani, ezért inkább menedzselni kell azt. Nagy visszhangot kiváltó írásában a magyar határkerítést is támadta, szó szerint ezt írva:

„Naiv dolog azt gondolni, hogy a társadalmaink homogének és bevándorló-mentesek maradhatnak, ha kerítéseket építünk. Végeredményben el kell fogadnunk, hogy a migráció, a mobilitás és a sokszínűség az új norma, és a politikánkat is ehhez kell igazítanunk.”

2017. július 26-án Avramopulosz egy hónapot adott hazánknak, Lengyelországnak és Csehországnak menekültügyi kötelezettségeinek teljesítésére. Ellenkező esetben a bizottsági szabálysértési eljárás új szakaszával fenyegetett. A Hír Tv riportja szerint Dimitrisz Avramopulosz elégedetlenségét fejezte ki hazánk együttműködésével kapcsolatban. Az uniós dekrétum alapján ugyanis Magyarországnak 1295 menekült kérelmét kellett volna elbírálnia, ugyanakkor hazánk megtámadta a határozatot.

Avramopulosz már hosszú évek óta éles bírálója a magyar bevándorlásellenes kabinetnek. Éppen ezért nem volt véletlen az sem, hogy 2017. augusztus 19-én, az akkor még a baloldalhoz közeli Magyar Nemzetben írt véleménycikket. Ahhoz, hogy a migrációt ellenőrzés alatt tarthassuk a Földközi-tenger keleti medencéjében, elengedhetetlen, hogy Magyarország hozzákezdjen a menekültek befogadásához – többek között erről írt Dimitrisz Avramopulosz egy nappal a magyar állam megalapításának ünnepe előtt. A cikkben az Európai Unió migrációs ügyekért felelős biztos finoman megfenyegette Magyarországot, amikor arról értekezett, hogy reményei szerint Magyarország be fogja tartani jogi kötelezettségvállalását, és az Olaszországban és Görögországban tartózkodó menekültek áttelepítése révén szolidaritást vállal az unió más tagállamaival. Azt írta, ha a szolidaritás elmarad, akkor nehéz lesz megőrizni a szabad mozgás jogát Európában.

2019. márciusában Avramopulosz a HVG-nek nyilatkozott. Ebben többek között azt állította, hogy nemzeti programok keretében a Bizottság a 2014 és 2020 közötti pénzügyi ciklusban több mint 110 millió eurót szánt Magyarországnak a külső határok menedzselésére, biztonsági intézkedésekre és a migráció kezelésére. Ebből több mint 52 millió euró támogatja a határok védelmét. Később kiderült, hogy Avramopulosz hazudott, mert Brüsszel nem járult hozzá a határvédelem költségeihez.
2020. decemberében Avramopulosz arról értekezett, hogy az Európai Unió tagállamai vessenek véget a schengeni övezeten belül a migránsválság miatt bevezetett határellenőrzéseknek.

Itt az ideje, hogy megerősítsük egy hosszú távú és átfogó migrációs, határvédelmi és menekültügyi rendszernek az építő elemeit. A folyamatosan változó geopolitikai helyzet azt mutatja, hogy nem késlekedhetünk tovább a válasszal – mondta a biztos Brüsszelben, aki ezzel a nyilatkozatával is Magyarországot támadta.

2019. szeptemberében pedig Avramopulosz a Ruandával folytatott tárgyalásokra hivatkozva felszólította az EU tagállamait, hogy fogadjanak be migránsokat közvetlenül az afrikai országokból. A görög politikus követelései egybecsengenek az amerikai bevándorláspárti milliárdoshoz, Soros Györgyhöz köthető álcivil szervezetek követeléseivel.

Avramopulosz 2019. márciusában azt állította, hogy a migrációs válságnak vége.

Az, hogy a migrációs válság megszűnt, egy újabb bizonyítéka annak, hogy az Európai Unió eddigi migrációs politikája sikeres – mondta a korrupcióba keveredett volt uniós biztos.

Az olasz vezetés célja, hogy megakadályozza a civil szervezetek „passzív és aktív együttműködését” az embercsempészekkel, valamint újabb illegális migránsok felkutatását a líbiai partok közelében. Az új olasz „biztonsági szabályozás” egyik lényegi eleme, hogy az illegális migránsok befogadását azon országokra hárítja, amelyeknek zászlója alatt közlekedett az adott NGO-hajó. Ennek fényében pedig a legnagyobb migránsszállító francia, német és norvég civilhajók utasainak elhelyezése ismét feltüzelheti a kedélyeket a migrációellenes kormányzás alatt álló Róma és a migrációpárti Párizs, Berlin és Brüsszel között.

Giorgia Meloni kormánya hamarosan arra kényszerítheti az illegális migránsokat hajóztató NGO-kat, hogy abba az országba vigyék a migránsokat, amelynek zászlója alatt működik a hajó – számolt be a Remix News hírportál az olasz kormánynak az illegális migrációt megfékezni hivatott tervéről. A portál azt írta: az olasz miniszteri tanácsnak december 28-án kellett jóváhagynia egy biztonsági rendelettervezetet, amely új magatartási kódexet tartalmaz majd ezen civil szervezetek számára, és felgyorsítja a menedékkérelmek feldolgozását.

A lap kiemelte, hogy Olaszországban idén december 21-én lépte át a százezret az olasz partokra érkező illegális migránsok száma, ami 2017 óta a legmagasabb értéknek számít. Összehasonlításképpen a tavalyi 64 055 fővel, valamint a 2020-as évi 33 867 fővel, az idei évben kimagasló volt a tengeri úton Olaszországba érkező migránsok száma. Mint arra emlékeztettek, 2017-ben, amikor hasonlóan nagy számban érkeztek a tengeri útvonalon az illegális migránsok, Matteo Renzi baloldali kormánya is a szigorítás mellett döntött.

Szűkül az NGO-k mozgástere

A Remix News cikke szerint az egyik nagy változás, amelyet az új római jobboldali kormány bevezetni tervez, hogy a kutatási és mentési művelet során a civilszervezetek hajójára felvett migránsoknak nyilatkozniuk kell, ha menedékjogért folyamodnának Európában. Ebben az esetben pedig annak az országnak kell fogadnia a menedékkérőket és feldolgozni a menedékkérelmüket, amelynek lobogója alatt az adott hajó közlekedik. A lap úgy fogalmazott: az új politikai változás miatt Németország, Franciaország és más országok kormányai elgondolkodhatnak a Földközi-tengeren közlekedő migránshajók finanszírozásáról, ha ők kénytelenek befogadni az Európába érkező illegális migránsokat.

Meloni kormánya egy másik jelentős változást is bevezet, amely alapján a kutatási és mentési művelet után a civil szervezetek hajóinak azonnal biztonságos kikötőt kell találniuk az illegális migránsok partraszállásához.

Ennek értelmében a kikötési kérelem után rögtön a kijelölt kikötő felé kell hajózniuk anélkül, hogy napokig várnának a további lehetőségekre és további migránsok mentésére.

Az új szabályozás értelmében azok a civilszervezetek, amelyek megszegik az olasz szabályokat, első körben adminisztratív szankciókkal szembesülnek. Amennyiben pedig ismételten megsértik az előírást, az olasz hatóságok lefoglalják a hajóikat. Az új „biztonsági rendelet” második része a menedékkérelmek gyors feldolgozását, valamint az elutasított menedékkérők gyors hazaszállítását tartalmazza. Ezt azonban még az olasz parlamentnek jóvá kell hagynia.

A migránsok többsége gazdasági bevándorló

Ahogy arra a cikk rámutatott, 2016-ban 181 436 illegális migráns lépett be Olaszországba. Ezt a számot 2017-ben sikerült 119 310 főre mérsékelni, miután Marco Minniti belügyminiszter szigorúbb szabályokat fogadtatott el, valamint az olasz és a líbiai kormány megállapodást kötött Tripoliban. A legalacsonyabb számot – és a legalacsonyabb halálos áldozatokat is – 2019-ben érték el, miután több mint egy éve Matteo Salvini volt Olaszország belügyminisztere. Abban az évben „mindössze” 19 471 migráns érkezett tengeren. A portál ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy ez utóbbi szám már magán foglalta a szeptembertől decemberig tartó jelentős emelkedést, amikor Salvini Ligáját a balközép Demokrata Párt váltotta fel, mint az Öt Csillag Mozgalom koalíciós partnere Giuseppe Conte miniszterelnök alatt.

A lap emlékeztetett, hogy a korábbi évek tapasztalataihoz hasonlóan 2022-ben sem háború elől menekültek a tengeri útvonalon érkező illegális migránsok. A január 1. és december 21. között érkezett 100 000 fő közül mintegy 86 000 fő békés országból származott. Közülük több mint 20 000-en Egyiptomból, közel 18 000-en pedig Tunéziából érkeztek. Banglades végzett a harmadik helyen a 14 000 állampolgárával.

A cikk hangsúlyozta, ezen országok egyike sem áll háborúban, és az sem jelenthető ki, hogy üldöztetésnek lennének kitéve az állampolgáraik.

Csupán egy NGO-hajó volt olasz

Az olasz belügyminisztérium Il Giornale által összeállított adatai szerint idén 15 hajó szállított migránsokat a Földközi-tengeren 12 különböző civil szervezethez, amelyek közül csak egy volt olasz.

A legnagyobb hajókat az Orvosok Határok Nélkül (MSF) francia-svájci szervezet és az „európai” SOS Méditerranée szervezet üzemelteti, amelynek székhelye Franciaországban van, és amelyet nagyrészt a francia helyi hatóságok finanszíroznak. Ugyanakkor mindkét szervezet hajója norvég lobogó alatt közlekedik. A német Sea Watch volt idén a harmadik legnagyobb migráns-beszállító, jövőre pedig egy újabb, nagyobb hajót helyeznek üzembe Sea Watch 5. néven, amely szintén Olaszország partjait célozza majd.

Zöld vonal a mediterrán szigeten

Ciprus az első világháborút követően, 1925-ben lett a brit korona gyarmata. A mediterrán sziget évszázadokon keresztül a nagy hadiutak kereszteződésében állt. Nem véletlen, hogy arabok, oszmánok, görögök, velenceiek is uralták a térséget.

1959-ben azonban a sziget a függetlenség útjára lépett: Londonban a britek, a görögök és a törökök egységesen nyilatkoztak a sziget függetlenségéről. Az egy évvel később Nikosziában aláírt szerződés értelmében mindhárom fél katonai egységeket állomásoztathatott. Ezzel a sziget megosztása megkezdődött.

1963 telén létrehozták az ún. Zöld vonalat, amely a görögök lakta területek hivatott elválasztani a töröklakta országrésztől, elválasztva ezzel a sziget két részét.

Az északkeleti rész török maradt, a délnyugati, nagyobb kiterjedésű pedig görög maradt. A két nép közti „semleges zónában” hozták létre a Zöld vonalat, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete felügyel.

A legjelentősebb körzet, amely a nemzetközi katonai helyzet miatt – részben – elnéptelenedett, Famagusta térsége, ahol Varószia üdülőközpontja teljességgel kiürült, igazi szellemváros lett. Éppen ebből kifolyólag rengeteg turista fényképezkedik a város határában, ahol valójában „megállt az idő”.

A két fél közti béketárgyalások következtében, 2003-ban nyitottak határátkelőt a két terület között.

Érdekesség, hogy Ciprus 2004-es EU-s csatlakozását követően a sziget megszállt részének EU-tagsága szünetel.

Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága kedden úgy döntött, hogy fenntartja azt a sürgősségi egészségügyi rendeletet, amelyet a szövetségi kormány több mint két éve használ arra, hogy gyorsan kiutasítsa a migránsokat, köztük a menedéket kérőket is, a délnyugati határon.

A legutóbbi ítélet a John G. Roberts főbíró által a múlt héten kiadott végzést váltja fel, amely leállította a 42. cím néven ismert egészségügyi politika megszüntetését, amelyet a Biden-adminisztráció tervezett felszámolni. A 42. cím még legalább két hónapig érvényben marad. Keddi végzésében a legfelsőbb bíróság beleegyezett abba, hogy februárban meghallgassa az érveket arról, hogy egy Arizona által vezetett, 19 államból, köztük Texasból álló koalíció megtámadhatja-e azt az alsóbb bírósági döntést, amely a Biden-adminisztrációt a 42. cím visszavonására kötelezte.

Ez az alsóbb fokú bírósági döntés mindaddig blokkolva marad, amíg a legfelsőbb bíróság döntést nem hoz abban az eljárásibb kérdésben, hogy a GOP által vezetett államok beavatkozhatnak-e egy olyan perbe, amelyet eredetileg bevándorló ügyvédek indítottak a szövetségi kormány ellen.

Teschen, a kettévágott város

Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című művének megfilmesített változatában Jaromír Hanzlík alakította a flúgos Pepin sógort, aki hatalmas lármát csapva mesél, mesél és mesél, képtelenebbnél képtelenebb történeteket. Hol a sógornője, a gyönyörű Mariska, hol pedig a sörgyári munkások a lelkes, vagy épp beletörődő hallgatóság.

Nos, a kiváló cseh színész – akit a hazai nézők a Kórház a város szélénből, a Mentőkből, vagy épp a Nők a pult mögött című klasszikusokból is ismerhetnek – az észak-csehországi Cesky Tesínben látta meg a napvilágot 1948-ban.

Nem sokon múlt, talán 500 méteren, hogy nem Andrzej Wajda, Krzystof Zanussi vagy éppen Agnieszka Holland moziiban lett filmsztár. Ugyanis szülővárosa Csehország, a város Olsa nevű folyójának túloldala, pedig Cieszyn néven Lengyelország. Immár százhuszonkét éve.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában egy város volt a település, egységes szövetet alkotott a piactér, a kórház, a vasútállomás, a reálgimnázium, a kaszárnya, és a villamosvonal. Egyszóval, egyek voltak.  Az 1920-as párizsi békék szétvágták az egységes szövetet, a város közepén húzva meg a határt. Innentől kezdve az a szürreális kép fogadta az egykori többségében németajkú lakosság utódait, hogy az egyik hídfőben a lengyel határállomás, a másik hídfőben a csehszlovák működött. Emberek ezreinek életét, emlékeit, családját szakította szét a béke, barátságok, szerelmek „mentek rá” a végtelenül ostoba emberi döntésekre.

Szerencsére, 2007 óta, mióta mindkét állam a schengeni övezet tagja, megszűnt a határellenőrzés, és „eltűnt” az értelmetlen határ a szemek elől. Emléke csak a lelkekben van jelen…

Országnév helyett „Sok szerencsét!” felirat a határon.

 Európa keleti végén, Azerbajdzsán és Örményország konfliktusa nem újkeletű. Igaz, a szovjet időkben Moszkva kemény kézzel kezelte a tagköztársaságok esetleges konfliktusait, sokszor a rájuk jellemző, „előbb lövünk, aztán kérdezünk” elvet érvényesítette. Nem engedhetett semmiféle etnikai, vallási konfliktust a birodalmon belül, ez ugyanis a központosított állam meggyengüléséhez vezetett volna.

Ennek ellenére, az azeri és örmény nép viszonya nem volt konfliktusoktól mentes.

Az első hegyi-karabahi háború hivatalosan 1988-tól 1994-ig tartott, a területen élő örmény szeparatisták 1991-ben, a Szovjetunió összeomlásakor szakadtak el Azerbajdzsántól. Az ezt követő konfliktus mintegy 30 ezer emberéletet követelt. A háború eredményeként létrejött a független Hegyi-Karabah Köztársaság is a térségben.

A függetlenné váló Örményország és Azerbajdzsán határvonala több mint 400 kilométer hosszan nyúlik a főképp hegyi terepen.

Mindkét ország vezetése jelentős összeget költ határvédelemre, így mind az azeri, mind pedig az örmény oldalon jelentős katonai egységeket állomásoztatnak.  A legutóbbi konfliktus a két nép között 2022 szeptemberében robbantak ki, amikor az örmény vezetés közlése szerint azeri egységek nyitottat tüzet örmény célpontok ellen. Az összetűzésekben – örmény közlés szerint – negyvenkilenc katona vesztette életét.

Ilyen előjelek mellett nem meglepő, ha több közúti határátkelő örmény oldalán – persze ez lehetne az azerin is – a Sok szerencsét! felirat búcsúztatja a kilépő utazót.

A felrobbantott híd, amely végül szépségtapasz lett a Trianoni béke okozta sebeken.

A magyar kereszténység fellegvára Esztergom. A történelem iránt érdeklődő kiskamaszként sosem értettem, hogyha a város valaminek – jelesül a kereszténységnek – központja, hogyan helyezkedhet el az ország szélén. A helyzetet tovább rontotta az évtizedekig torzóként álló Mária Valéria Híd, amely elválasztotta egymástól azt, ami évszázadokon keresztül összetartozott. A felrobbantott híd maradványai csúnya mementóként hatottak akkori lelkemre és tudatomra.

Pedig 1920 előtt az érseki székhely, Esztergom gyakorlatilag összetartozott a Duna bal partján fekvő Párkánnyal, amely a török kort megelőzően barbakán szerepét töltötte be, és „testével védte” Esztergomot. Párkány nevét többen a Barbakán szóra vezetik vissza.

A kis felvidéki településen vívott csatát Sobieski János lengyel király a hódító török ellen, védve a magyar, a tót és bármilyen más nép gyermekét. Sajnos, a török alól felszabadított várat lerombolták, mára nyomait sem lehet felfedezni.

A kis városka az esztergomi nemesség, és a katolikus egyház egyik mezőgazdasági területe volt, a Párkány környéki búza, bor, és élőállat gyakran az esztergomi vásáron talált gazdára, annak ellenére, hogy vásártartási joga Párkánynak is volt.

Trianont követően a csehszlovák állam egyik határmenti települése lett, elindult a jelentéktelenné válás szürke útján. Pozsony jó 150 kilométerre, a főváros, Prága 500 kilométer távolságban, Esztergom pedig egy másik ország területén. Mindenki vesztett az ebben a formájában teljesen értelmetlen békén.

A II. világháborút követő időszak sem adott bizakodásra okot, hiszen az átkelő nélküli kis szlovákiai városka sem munkahelyek, sem iskolák szempontjából nem számított komoly tényezőnek.

2001-ben azonban a józan ész diadalmaskodott a történelem butasága felett: magyar-szlovák – és részben európai – kezdeményezés következtében átadták a felújított hidat, amelyen mindkét fél számára megkönnyítette az életet: iskola, munkahely, boltok, szórakozási lehetőségek sokasága vált elérhetővé mind Párkány, mind pedig Esztergom lakói számára. 2001-ben – közösen – sikerült egy kicsit javítani az 1920-as békén. Mindenki nyert vele.

A Bild arról írt, hogy az elutasítottság oka az elmúlt hónapokban tapasztalt migránshullám lehet, melynek során migránsok tízezrei érkeztek illegálisan Németországba.

Csak októberben 13 425 migráns érkezett illegálisan Németországba, így az év eleje óta 85 308 migráns lépte át szabálytalanul az államhatárt, amely a tavalyi, valamivel több mint 57 ezer illegális belépéshez képest komoly emelkedést jelent – emlékeztetett a napilap.

Az INSA kutatása kimutatta, hogy a megkérdezettek több mint kétharmadában,azaz 68,3 százalékukban aggodalmat kelt a menekültek számának ilyen mértékű növekedése. Ezzel szemben a válaszadók mindössze 23,5 százaléka vélte úgy, hogy számára ez nem jelent problémát.

A megkérdezett személyek között a különböző német pártokkal szimpatizáló választók is reprezentálva voltak, akik közül a legtöbb párt szavazóinak több mint ötven százaléka mondta azt, hogy aggódik a menekültek száma miatt. Egyedül a Zöldpárt választói körében mutatott más eredményt a felmérés, ugyanis 55 százalékuk nem tekint aggodalommal a helyzetre.

A kutatás továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a válaszadók 48,4 százaléka szerint Németország az oda érkező migránsok miatt hátrányára változik.

Mindössze 16,3 százalékuk vélte úgy, hogy a migráció által Németország egy jobb hely lesz, minden harmadik válaszadó (31,4 százalék) pedig úgy gondolja, a migráció semmilyen változást nem okoz az országban.

A választói csoportok között mutatkozott egy lényeges különbség is, ugyanis a Kereszténydemokrata Unió és a Keresztényszociális Unió (CDU/CSU) pártunióra és a Szabaddemokrata Pártra (FDP) szavazók úgy ítélik meg, hogy a migránsok az országot egy rosszabb helyé teszik.

A megkérdezettek 46 százaléka vélte úgy, hogy nem jó dolog, ha migránsok iszlám országokból érkeznek, míg 35 százalékuknak ez mindegy és csupán 16 százalékuk tartja jó dolognak a muszlimok érkezését.

A konzervatív CDU/CSU pártunióra szavazók 50,5 százaléka szerint a migránsok érkezése az iszlám világból rossz dolog, a Szociáldemokrata Pártra szavazók relatív többsége pedig (36,5 százalék) elutasítja a muszlimok bevándorlását.

 A CDU politikusai már arra figyelmeztetnek, hogy a migrációs politika miatt a lakosság összetétele is megváltozhat, melynek következtében egy fordulóponthoz érkezhet el a német társadalom.

„Ha évente 400 ezer migráns érkezik Németországba akkor ez hamar bekövetkezhet. Ha a lakosság túlnyomó többsége bevándorlói háttérrel rendelkezik, akkor Németország visszafordíthatatlanul meg fog változni” – fogalmazott Stefan Heck a CDU politikusa.

Christopher de Vries belügyi szakértő szerint „Németország nem fog megbirkózni a migránsok integrációjával. Az integráció függ a tömegtől és a kulturális közelségtől.”

A szakértő emiatt úgy gondolja, hogy Németország jobban teszi, ha csak olyan országokból toboroz munkaerőt, amelyek kultúrája és alapértékei hasonlóak.

Az alkoholturizmusra építő komptársaságtól az Öresund-hídig

Dánia és Svédország között évszázadokig csak hajóval, a modernebb időkben komppal lehetett közlekedni.

A két skandináv jóléti állam egyike sem épített átkelőt az Öresund-szorosban. Oka kifejezetten prózai volt: sokba került volna megépíteni. Jelen esetben tehát szó sincs arról, hogy a komptársaságok üzemeltetőinek jobban megérte, ha mindenki az ő viszonylataikat használja a híd helyett. Itt jegyezzük meg, Szicília és az olasz csizma között állítólag ezen ok miatt nem épült híd. A helyi, olasz kompok működtetésében pedig – a hírek szerint – komoly szerepe van bizonyos gazdasági köröknek, néhányan a rettegett maffiát sejtik az egész mögött… Persze lehet, hogy mindez csak kocsmai pletyka.

A 60 évektől kezdve – sőt gyakorlatilag a II. világháborút követően – Dániában sokkal szabadabb szabályok vonatkoztak az alkoholfogyasztásra, mint északi szomszédjánál, Svédországban. Koppenhágában nem volt gond sört, bort, vagy éppen valamilyen rövidital vásárolni, ugyanez Malmőre nem volt igaz. Sört és gyengébb borokat is még csak (méregdrágán) árusítottak bizonyos üzletek, de a röviditalt aranyárban mérték, ráadásul csak a sokcsillagos, előkelő szállodákban és éttermekben lehetett legálisan hozzáférni whiskyhez vagy vodkához.

Ezen a helyzeten változtatott a dán komptársaság, amely Koppenhágában feltöltötte „minden jóval” a hajó italbárját, és csak azt követően futott ki a nemzetközi vizekre. Az út a dán főváros és Malmö között nem volt több egy jó bő óránál. Miután a visszaúton felvette a svéd „turistákat”, nemzetközi vizekre kiérve a derék svéd atyafiak többsége megrohamozta a bárpultot, ahol a mogyoró és snackek mellett főleg sör és vodka fogyott.

Koppenhágában a vámvizsgálat során többeket támogatni kellett, akkora mennyiséget sikerült az illetőnek az olcsóbb dán italokból elfogyasztania.

A majd nyolc kilométer hosszú Öresund-híd 2000-es átadása véget vetett a „szeszkompok” aranykorának, és fél órára rövidítette a két nagyváros közti távolságot. Mivel mindkét ország a schengeni övezet tagja, egy határőr sem zavarja meg az utast, hogy a Koppenhágában vásárolt Carlsberget hangos szisszenéssel kinyissa, és élvezze a tengerszoros szépségét a száguldó vonatból…

Az EU nem dughatja homokba a fejét: a Csehország által bevezetett ideiglenes határellenőrzés is rámutat, hogy a kontinensen áthaladó jelenlegi migrációs áramlások kihasználják a szabad mozgást – mutat rá a Politico című brüsszeli lap cikke, amely alátámasztottnak véli Orbán Viktor magyar és Giorgia Meloni olasz miniszterelnök migrációs politikáját.

A Cseh Köztársaság és Szlovákia között az ideiglenes határellenőrzés miatt „kialakult egy újabb szakadék az Európai Unióban, és ez mindenkit aggodalommal tölthet el” – véli a Politico, mely cikkében úgy látja: általános érvényű, az eddigi uniós migrációs politikát felülíró üzenete van ennek a lépésnek.

Prága egyoldalú lépése, a határellenőrzés visszaállítása a cseh–szlovák határon (a schengeni megállapodás ideiglenes felfüggesztésével) „azután történt, hogy az előző évhez képest 1200 százalékkal nőtt az illegálisan az országba belépők száma. Ezek többségükben fiatal, szíriai férfiak” – írja a lap.

A Politico által ismertetett, szigorúbb határellenőrzés elrendelése már a többedik ilyen lépés cseh részről szeptember óta.

A fokozódó illegális migráció hatására Prága már szeptember 27-én ideiglenesen visszaállította a határellenőrzést a Szlovákiával közös határátkelőhelyeken. Első körben ez az intézkedés tíz napra lépett életbe. Október 16-án Vít Rakusan cseh belügyminiszter bejelentette, hogy kormánya várhatóan további egy hónappal meghosszabbítja a szlovák határ fokozott ellenőrzését.

A Politico emlékeztet: „Olaszország és Franciaország között egy másik elkeseredett vita robbant ki a tengerből kimentett migránsok miatt.”

„Az a felfogás, hogy a szabad mozgást a tömeges migrációs áramlások veszélyeztetik, már nem csak a Meloni-félék vagy a konzervatív szövetségesnek számító Orbán Viktor magyar miniszterelnök által képviselt, marginális nézet. A Cseh Köztársaság erősen EU-párti belügyminisztere, Vít Rakusan is erre az elvre hivatkozott, amikor megindokolta a Szlovákiával szembeni határellenőrzéseket” – írja a Politico.

A visszaállított határellenőrzések rámutatnak, hogy az egyre súlyosbodó válságban a szabad mozgás is veszélybe került – figyelmeztet a lap.

Határvita a hegyi tó miatt

A kristálytiszta vízű „mennyei tó” több mint kétezerhétszáz méter felett fekszik a kínai-észak-koreai határon a Csangpaj hegységben.

A csodás, magashegységi környezetben elterülő tó legnagyobb mélysége háromszáznyolcvannégy méter, és elképesztő panorámájú hegyek ölelik körbe a „tengerszemet”. A világ legmagasabban fekvő krátertavának közepén húzódik a Kínai Népköztársaság és Észak-Korea határa. A két állam kapcsolata szoros, baráti, tulajdonképpen egyfajta köldökzsinór köti össze Kínával a kommunista Koreát: Észak-Korea kereskedelmének 90 százalékát Pekinggel folytatja, a kínai áruk nélkül valószínűleg éhen halna az ország lakossága.

A terület kínai és észak-koreai „békés felosztása miatt” Dél-korea többször tiltakozott már, ők nem ismerik el, hogy Kínának voltka olyan törekvései, amelyekkel igyekezett a hegyet kisajátítani, éppen ezért a dél-koreaiak többször a tiltakozás nyilvános formáját válaszották.

2007-ben az Ázsiai Téli Játékok során dél-koreai sportolók a díjkiosztó alkalmával emeltek fel egy transzparenst, amelyen az szerepelt, hogy "A Paektu-hegy a mi területünk". Az akciót kínai tiltakozás követte, amelyre dél-koreai részről azt felelték, hogy spontán akció volt és semminemű politikai üzenete nem volt. A vita nem mérgesedett el, és a később sem vált gócponttá. Megkönnyíti ezt annak ténye, hogy a tavat nehezen lehet megközelíteni, közutak nem vezetnek hozzá, gyakorlatilag csak gyalogszerrel lehet eljutni a partjára, így a tömegek számára nehezen elérhető.

Természetes módon, ha a tó alacsonyabban, lakott települések közelében helyezkedne el, akkor többször képezné a közbeszéd tárgyát.

A DENK-et 2015-ben alapította a török származású Tunahan Kuzu és Selcuk Öztürk, akik a holland Munkáspártból léptek ki. Nem meglepő ez az irány, hiszen a nyugat-európai országokban a bevándorlók többségében a baloldali pártokra szavaznak, és a bevándorló származású politikusok nagy része is ehhez az oldalhoz kötődik.

Más országokban is léteznek már önálló bevándorlópártok, jelentősebb sikereket azonban még nem értek el, Hollandiában viszont a választási küszöb hiánya lehetővé tette, hogy alacsonyabb támogatottság mellett is képviselőket küldjenek a parlamentbe.

A szervezetben a törökök játszák a főszerepet, akik kifejezetten jó viszonyt ápolnak a Törökországban kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjával. Ez a török kötődés számos konfliktust is eredményezett már a múltban, például akkor, amikor a DENK képviselői nem támogatták azt az indítványt, amiben a holland parlament kimondta, hogy a törökök 1915-ben népirtást követtek el az örmények ellen. Jól mutatja, hogy mennyire bonyolult, problémákkal terhelt kérdés a bevándorlók anyaországukhoz és befogadó országukhoz fűződő lojalitása, hogy a szavazás után a bevándorlópárt lejáratta a javaslatot támogató, más holland pártokban ülő török származású képviselőket, megkérdőjelezve a Törökországhoz kötődő hűségüket. 

A DENK neve hollandul gondolkodást, törökül pedig egyenlőséget jelent. A szociális támogatások fontosságát és egyéb baloldali elveket hangoztató párt szervezetében bár a törökök a dominánsok, a jelszavak szintjén minden bevándorlót képviselnek, és azért küzdenek, hogy a migránsok egyenlő jogú állampolgárai legyenek Hollandiának.

Jellemző azonban, hogy a kisebbségvédelmet a bevándorlók integrációjának elvetésével képzelik el. Szerintük integráció helyett elfogadásra van szükség.

Tehát nem tartják fontosnak, hogy a bevándorlók magukévá tegyék a holland értékeket, sokkal fontosabbnak tartják, hogy a migránsokat az eredeti kultúrájuk megtartása mellett is ismerjék el Hollandiában az őshonosokkal azonos jogú polgároknak.

Ha kicsit alaposabban megnézzük a DENK és politikusainak facebook oldalait, akkor további tanulságos dolgokat találhatunk.

Nézzük mondjuk a bevándorlók holland hagyományokhoz való viszonyát. Amikor például a párt (udvariasságból?) a facebookon köszönti a királyi párt a holland nemzeti ünnep, a Király napja alkalmából, akkor igen kevesen lájkolják a bejegyzést, és a kommentek között olyan reakciókat olvashatunk, hogy „majd akkor ünneplem a Király napját, ha már történelem lesz!”, illetve „Miért tartjuk el őket?”, vagy egyszerűen csak annyit kommentelnek a DENK támogatói a holland nemzeti ünnep posztja alá, hogy „Boldog Ramadánt!”

A DENK rendszeresen tesz közzé Izrael-ellenes, Palesztinát támogató bejegyzéseket, amik alatt feltűnő, hogy mennyi antiszemita kommentet olvashatunk. A magyar kormányt ért nyugati támadásokat ismerve különösen bizarr olvasni a DENK bevándorló hátterű támogatóinak kommentjeit, amiben náci államnak nevezik Izraelt, cionistának a holland médiát, és a sajtószabadságot hiányolják az országban. Vagy éppen a Clintonokat, a Rothschildeket és Sorost együtt emlegetik a világban lévő gonosz megtestesítőjeként. (Természetesen a Facebook közösségi irányelveivel összhangban…) Ezek a kommentek láthatóan nem zavarják a DENK vezetőit, ami nem meglepő, hiszen a pártot a legtöbbet az antiszemita megnyilvánulásai miatt támadják.

Több, mint 200 ezer szavazatot kapott egy ilyen párt a 2017-es és 2021-es holland parlamenti választásokon is. A 2018-as önkormányzati választásokon pedig a két legnagyobb holland városban, Amszterdamban és Rotterdamban is a szavazatok 7%-át szerezte meg. Nem marginális politikai szereplőről van tehát szó.

A DENK fényében tényleg szürreálisnak tűnnek azok a támadások, amik Magyarországot érik a bevándorláspolitikája miatt, amikor nyugati politikusok antiszemitának, és idegenellenesnek bélyegzik a magyar kormány politikáját. Ne feledjük, ezekben a támadásokban élen jár Mark Rutte, Hollandia miniszterelnöke. Elnézve a DENK működését, halkan csak annyit mondanánk, hogy mindenki sepregessen a saját háza táján.

Az egykori világbirodalom határán: az iraki-iráni határszakasz

Mezopotámia egykor a Közel-Kelet egyik legfényesebben ragyogó csillaga volt. A Tigris, valamint az Eufrátesz folyók közti terület bővelkedett termőterületben, nem véletlen, hogy az első folyómenti kultúrák a térségben alakultak ki.

A XX. század vérzivatarai közül az 1980-ban kitört irak-iráni háború volt 1945 utáni korszak egyik legnagyobb, leghosszabb fegyveres konfliktusa. A vita a Shatt el-Arab folyó ellenőrzésének feletti jog kapcsán robbant ki. A vízi útvonal ugyanis kiemelt kereskedelmi útvonalnak számított a térségben.

A két fél 1980-tól kezdve – csaknem nyolc éven keresztül – szinte minden fegyvert bevetett a másik féllel szemben: szögesdrótrendszer, tömegrohamok, illetve gáz- és rakétatámadás jellemezte ezt a véres konfliktust. Nem meglepő módon a két ország vezetője egyfajta versengésnek fogta föl a háborút, mind Szaddam Husszein, mint pedig Khomeini a saját népszerűségének emelkedését remélte a háború estleges megnyerésétől.

A mintegy másfél millió halottal járó háborúskodás végül – az ENSZ nyomására is – 1988 augusztusában ért véget, de voltak olyan hadifoglyok, akiket az egykor harcban álló felek csak tizenöt évvel később, 2003-ban cseréltek ki egymással.

A kérdéses területen ma már működik legális határátkelő, ahonnan a folyó egyik oldalán elhelyezkedő államból, a másikba át lehet kelni. A két állam közti egykori konfliktus mértékét azonban kiválóan jelzi, hogy mindösszesen egy átkelő üzemel az irakiak és az irániak számára.

Remélhetőleg a jövőben a két állam együttműködésének bővülése kapcsán sikerül több átkelőt nyitniuk.

A rekordméretű migráció következtében – melynek során évente egy nagyváros lakosságával egyenlő mennyiségű migráns érkezett az országba –, jelenleg minden hatodik lakos külföldön született Németországban, míg ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban (USA) minden hetedik személy rendelkezik ilyen háttérrel – számolt be a The Wall Street Journal cikkében.

A napilap azonban kiemelte, hogy míg az USA-ban az újonnan érkezettek sikeresen találnak munkát, ezzel szemben Németországban nem ez tapasztalható, annak ellenére, hogy már a gazdasági helyzetet is fojtogató munkaerőhiány lépett fel.

A közgazdászok becslése szerint a német gazdaságnak – amely Európában vezető szerepet tölt be –, 2035-ig közel hétmillió munkahelyet kellene feltöltenie, annak érdekében hogy a nyugdíjba vonuló munkavállalók utánpótlását fedezni tudja.

A szakértők régóta azzal érvelnek, hogy a befogadás az ellenszere a német piacon tapasztalt munkaerőhiánynak, így az országnak évente mintegy 400 ezer képzett bevándorlóra van szüksége, ezzel szemben viszont az érkező migránsok nem felelnek meg ezen kritériumoknak.

A migránsok ugyanis alkalmatlanok a magasabb képzést igénylő munkaerőpiacon való elhelyezkedésre, továbbá Németország képzési rendszerét is kritika éri.

Mindemellett a hivatalos adatok is azt mutatják, hogy a Németországban élő mintegy 800 ezer munkaképes korú szíriai és afgán állampolgárnak csak egyharmada rendelkezik adófizető munkahellyel – szemben a németek kétharmadával –, mindezt annak ellenére, hogy a legtöbbjük több mint öt éve érkezett.

Továbbá fontos szempont az is, hogy a munkanélküliség a külföldiek körében 12 százalék, a németek polgárok esetében azonban még az 5 százalékot sem éri el – hívta fel a figyelmet az amerikai napilap.

A német kancellár a Berlin melletti Potsdam városában egy lakossági fórumon arról beszélt, hogy a kormány már dolgozik azon, hogy több külföldi szakképzett munkaerőt ösztönözzön annak érdekében, hogy „a show folytatódjon”.

Ezzel egybevágóan a múlt hónapban a miniszterek már a bevándorlási törvény reformjának terveiről is megállapodtak, mivel Berlin igyekszik megnyitni a német munkaerőpiacot az Európai Unión kívülről érkező munkavállalók előtt. A német vezetés ugyanis azt szeretné, ha a migránsoknak könnyebb lenne a vízumigénylés, továbbá azt is javasolta, hogy a jelenlegi nyolc év helyett öt év után kapjanak a külföldiek állampolgárságot, valamint kettős állampolgárságot.

„A Németországba érkező bevándorlókat sokáig úgy kezelték, mintha később ismét elhagynák azországot. Az állampolgárság megszerzése nem volt prioritás, de mi már régóta bevándorlóország vagyunk, és most szeretnénk összhangba kerülni a nemzetközi normákkal” – hangsúlyozta Olaf Scholz kancellár.

A La Manche-csatornán keresztül az Egyesült Királyságba érkező migránsok száma az elmúlt két évben több mint kétszeresére emelkedett. A kormányzati adatok azt mutatják, hogy többségében albán származásúak, akik ezen az útvonalon érkeznek.

A brit miniszterelnök, Rishi Sunak az illegális migráció kezelése érdekében egy új, ötpontos tervezetet jelentett be, amely többek között az albán menedékkérők visszatérésének felgyorsítását, valamint – az ügyintézők számának megduplázásával – a közel 150 ezer elmaradt menedékjogi kérelem elbírálását tervezi a jövő év végéig – számolt be a Reuters hírügynökség.

A Remix News hírportál októberi cikkében arról írt, hogy a migránsok áradata komoly anyagi terhet ró a brit államra, ugyanis a szociális lakások hiánya miatt a belügyminisztérium naponta 6,8 millió fontot (kb. 3,25 milliárd forint) költ a leendő menedékkérők és afgán polgárok szállodákban való elhelyezésére.

„Aki illegálisan lép be az Egyesült Királyságba, nem maradhat itt. Ehelyett őrizetbe veszik, és gyorsan visszaküldik vagy a hazájába, vagy egy biztonságos országba, ahol megvizsgálják a menedékjogi kérelmét” – mondta Rishi Sunak parlamenti felszólalása során.

A miniszterelnök kiemelte, egy új egységet is létre fognak hozni, amely a csatornán történő átkeléseket kezeli, továbbá kitért arra is, hogy a jövőben a migránsokat szállodák helyett használaton kívüli üdülőparkokban, volt diákszállásokon és feleslegessé vált katonai telephelyeken tervezik elhelyezni.

Az elkövetkező hónapokban több ezer albán hazatoloncolására is sor kerülhet – idézte a hírügynökség a kormányfő szavait.

Az egymást követő brit kormányok megígérték, hogy megállítják a hajókon érkező migránsokat, ezzel szemben viszont idén mégis rekordszámú, 44 867 migráns kelt át a La Manche-csatornán, hogy az Egyesült Királyságba jusson.

A 2016-os népszavazáson a Brexit mellett voksolók egyik „mozgatórugója” a bevándorlás szintje miatti aggodalom volt. Ezek a szavazók azt szerették volna, hogy Nagy-Britannia „vegye vissza az irányítást” határai felett – emlékeztetett a Reuters.

Annak ellenére, hogy a brit kormány korábban új jogszabályokat léptetett életbe, mely szerint illegális az Egyesült Királyságba való tudatos, engedély nélküli belépés, a migránsok rájöttek, hogyan cselezhetik ki a törvényt. Menedékjogot kérnek, így mentesülhetnek az illegális belépés miatti büntetőeljárás alól, még abban az esetben is, ha kérelmük egyébként hamis állításokon alapul.

A miniszterelnök szerint a közvélemény „joggal lehet dühös”, ugyanis a jelenlegi rendszer igazságtalan azokkal szemben, akik valóban menedékjogot kérnek.

A Remix News hírportál továbbá arra is rámutatott, hogy a csatornákon keresztül illegálisan érkező, menedékjogot kérők többségében biztonságos országokból érkeznek. Az idei évben Albániából például 12 ezer migráns érkezett, akik közül 10 ezer egyedülálló, felnőtt férfi volt.

Határ az olajfák alatt

 A közel-keleti politikai és vallási kérdés fölöttébb sokrétű. Több nemzet, több vallás, több szokás él egymás mellett, a legtöbb esetben a hétköznapi emberek szintjén békében, ám több esetben viszálykodva egymással.

Az 1967-es Hatnapos háború során Izrael döntő győzelmet aratott több arab állam – így Egyiptom – felett is.

A háború eredményeképp a zsidó állam megszerezte a gázai övezetet, és s Sínai-félszigetet Egyiptomtól, a Golán-fennsíkot Szíriától, valamint Ciszjordániát Jordániától.

A győztes Izraelnek, a legmélyebb konfliktusa talán Egyiptommal alakult ki, az arab állam nehezen emésztette meg, hogy Izrael legyőzte csapatait, bár kétségtelen tény: az arab-izraeli konfliktus mélyebb gyökerű.

1979-ben a két állam békeszerződést írt alá, ennek ellenére meglehetősen hűvös a két ország viszonya, sokszor egy évtizednek is el kellett telnie, mire a legmagasabb szintű politikai találkozók lezajlottak köztük.

A két ország határa sivatagban helyezkedik el, és többszáz kilométeren keresztül húzódik. Az alig néhány közúti határátkelőt roppant szigorú katonai jelenlét mellett őrzik: géppisztolyos katonák, páncélozott járművek, tankcsapdák és harcidrónok mindenütt.

A biztonság növelése érdekében Izrael állam 2013-ra fejezte annak a kerítésnek az építését, amellyel határait védi déli irányból. A 245 kilométeren felépült műtárgy ellen Egyiptom állama nem emelt kifogást, indoklása szerint nem kívánt beleszólni Izrael területén épülő semmilyen építkezésbe.

Belgium adminisztratív és sok más szempontból is területileg három régióra tagolódik. A déli rész a francia ajkú Vallónia, az északi a flamand (holland) nyelvű Flandria, valamint a főváros és közvetlen környezete, a Brüsszel fővárosi régió is külön egységet képez az országon belül..

A friss közvéleménykutatások szerint a Hollandiával határos Flandriában élő emberek több, mint negyede azt mondja, hogy a Vlaams Belang pártra fog szavazni 2024-ben. A párt nevét magyarul Flamand Érdekre lehetne fordítani, a konzervatív és bevándorlásellenes pártot a mainstream médiában természetesen populistának, szélsőjobboldali, esetleg nacionalistának szokták bélyegezni. Ráadásul a felmérések szerint a régió második legnépszerűbb pártja a hasonló elveket valló, szintén konzervatív N-VA, az Új Flamand Szövetség. Jelenleg a két jobboldali pártot támogatná a flamand szavazók közel fele.

Az elemzők szerint a konzervatív pártok erősödése mögött a Belgiumban erősödő szociális-gazdasági nehézségek mellett egyértelműen a tömeges bevándorlással járó problémák állnak. Látva az elmúlt hetek zavargásait Belgium nagyvárosaiban, nem nehéz elképzelnünk, hogy a hagyománytisztelő belga embereket zavarja az, ahogyan átalakult az országuk az elmúlt évtizedekben..

Érdemes ezért megnézni, hogy mégis milyen mértékben alakult át Belgium népessége az elmúlt évtizedekben.

A belga statisztikai hivatal eredet szerint három kategóriára osztja az ország lakosságát. Belga hátterű embernek a statisztikában azt tekintik, akinek már mindkét szülőjének is belga volt az első nemzetisége, ők 2022 január 1-én 7,7 millióan voltak Belgiumban.

Rajtuk kívül él 2,4 millió bevándorló hátterű belga állampolgár is az országban. Közülük 1,2 millió a születésekor még egy másik ország állampolgára volt, a másik 1,2 milliónak pedig legalább az egyik szülője másik országból származik.

Valamint további 1,5 millió külföldi, nem belga állampolgár is él még Belgiumban. Így jön össze az ország 11,6 millió lakosa: 7,7 millió őshonos belga + 2,4 millió bevándorló hátterű belga + 1,5 millió külföldi.

A társadalom mértékének átalakulását jól szemlélteti, hogy az országban a belga háttérrel rendelkezők, az őshonosok aránya a 2002-es 81,2%-ról 2012-re 73,4%-ra, 2022-re pedig 66,6%-ra esett.

Ha ez a folyamat így folytatódik, akkor történelmi távlatban egy szempillantás alatt, alig húsz év múlva, 2040 környékén már kisebbségben lesznek Belgiumban az őshonosok, a két belga szülővel rendelkező belgák.

Az átalakulás iránya egyértelmű, a 18 év alattiak között már ma is eléri a 47%-ot a nem őshonos belgák aránya.

A bevándorlás hatása más országokhoz hasonlóan Belgiumban is egyértelműen erősebb a nagyvárosokban, és kiemelkedően Brüsszelben. A külföldiek és a bevándorló hátterű állampolgárok aránya Flandriában 25%, Vallóniában 35%, a főváros régiójában pedig 75%.

Tehát az 1 millió 223 ezres brüsszeli régió lakosságának összetétele így néz ki:

– 297 ezer őshonos belga

– 487 ezer bevándorló hátterű belga állampolgár

– 439 ezer külföldi

Ráadásul amíg 2002-ben a nem őshonos belgák közül országos szinten az EU-n és az Egyesült Királyságon kívüliek aránya 40% volt, addigra mostanra az arányuk 52%-ra nőtt, tehát egyre inkább más kultúrákból érkeznek a Belgiumba bevándorló emberek.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy a fővárosban a külföldiek nagy része biztosan az unió bürokratája, az adatok megcáfolják ezt. A Brüsszeli régióban a nem őshonos belgák 60%-a az EU-n kívülről származik.

Brüsszel 1,2 millió lakosából tehát 555 ezer az EU-n kívülről, főleg a Közel-Keletről és Észak-Afrikából származik. A fővárosi régió több részén is ők alkotják a többséget. Ez az a multikulturális közeg, ahol a fő döntéseket hozzák Európa, és az európai nemzetállamok jövőjével kapcsolatban.

Valaha volt legnagyobb egybefüggő migránscsoport érkezett meg Texas határához. Azzal, hogy jövő héten megszűnik a bevándorlás járványhelyzet miatti szigorítása az Egyesült Államokban, példátlan migrációs nyomás helyeződik az országra.

A közegészségügyi intézkedések részeként bevezetett 42. bekezdés alapján az országba érkező migránsoknak meg lehetett tiltani a beutazást közegészségügyi okokból, illetve a már beérkezett migránsokat ki lehetett utasítani az Egyesült Államok területéről. Idén novemberben azonban bírósági döntés született rarról, hogy a jogalkalmazás nem írhatja felül a szövetségi szabályozást, így december 21-én be kell szüntetni.

A Kubából, Venezuelából és Nicaraguából érkező csoport hónapos vándorlás után érkezett meg El Pasóba, hogy beléphessenek az „álmok országába”. A határőrség iratai szerint szombaton közel 4500 migránst tartottak őrizetben a texasi El Paso-i átkelőnél.

Feltételezések szerint a mexikói hatóságok segíthették az illegális határátlépést, mivel képek jelentek meg arról, hogy a rendőrség közel húsz, migránsokkal teli buszt kísért a mexikói Juarezbe, amely közvetlenül a határ túloldalán fekszik, El Pasóval szemben.