Tavaly már bemutattuk, hogy milyen szinten előrehaladott állapotban van a multikulturális projekt Belgiumban. Azóta a belga statisztikai hivatal közzétette a 2023-as adatokat is az országban élő külföldi és külföldi hátterű lakosokról. Ráadásul a korábbiaknál részletesebb bontásban, így érdekes – vagy inkább megdöbbentő – tényeket tudhatunk meg például a bevándorlók származási országáról, a korcsoportonkénti különbségekről, és egyes települések helyzetéről is.

Az adatok szerint a legfontosabb összefoglaló megállapítás az, hogy a korábbi évek tendenciái folytatódtak, továbbra is gyors ütemben halad Belgium multikulturális átalakulása.

2010 óta, 13 év alatt az őshonos belgák száma 500 ezer fővel csökkent, országukon belüli arányuk pedig 75 százalékról 66 százalékra esett.

Mindez úgy történt meg, hogy közben Belgium lakosságszáma csaknem egy millió fővel nőtt, mivel a nem őshonos belgák száma minden évben átlagosan 100 ezer fővel gyarapodott.

Ma már több mint egymillió afrikai származású él az országban, miközben 2010-ben 600 ezren, 2000-ben pedig még csak 300 ezren voltak.

Mint más nyugat-európai országokban, Belgiumban is leginkább a nagyvárosokban tömörülnek a bevándorlók. Gentben 38 százalék, Charleroi-ban 51 százalék, Liége-ben 56 százalék, Antwerpenben 56 százalék, Genkben 60 százalék a bevándorlók aránya. A népesebb települések közül egyedül Brugge az, ahol viszonylag alacsonyabb, 18 százalék a nem őshonos belgák aránya.

A leginkább megdöbbentőek azonban a – migrációt folyamatosan erőltető – Európai Unió székhelyének, Belgium fővárosának az adatai, ahol már a lakosság több, mint a háromnegyedének bevándorló háttere van.

Brüsszel 1 millió 240 ezer lakójából már csak 290 ezer fő az őshonos belga, és 350 ezer lakos afrikai származású. A 275 ezer brüsszeli fiatalkorúból pedig csak 30 ezren vannak, akiknek nincs bevándorló háttere.

Tehát Brüsszel 18 éven aluli lakóinak 89 százaléka, azaz kilencből nyolc gyerek bevándorló háttérrel rendelkezik.

(Ráadásul itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a belga statisztikákban a harmadik generációs bevándorlókat már nem számolják a külföldi hátterűek közé. Például, ha külföldi bevándorlók 30 éve érkeztek Belgiumba, és már ott született gyermekük, akkor az unokáikat már őshonos belgának tekinti a statisztika.)

Tanulságos megnézni néhány bevándorlók által lakott nagyvárosi peremtelepülés adatait is, ahol már alig élnek őshonos belgák

• Sint-Joost-ten-Node (Brüsszel külvárosa): 91 százalék külföldi és külföldi származású
• Sint-Jans-Molenbeek (Brüsszel külvárosa): 87 százalék
• Anderlecht (Brüsszel külvárosa): 82 százalék
• Saint-Nicolas (Liége külvárosa): 71 százalék
• Raeren (Liége külvárosa): 69 százalék
• Farciennes (Charleroi külvárosa): 60 százalék

Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy mégis milyen társadalmi integrációról beszélhetünk ezeken a helyeken, ahol akár 80-90 százalékos többségben vannak a bevándorlók?

A friss adatok szerint Belgiumban a 18 éven aluliaknak országos szinten is már csak a fele őshonos belga, és az arányuk gyorsan csökken. Brüsszelben már a Mohamed a leggyakoribb keresztnév, és a fiatalok között lassan már nagyítóval kell keresni a nem muszlim nevűeket. Jogos a kérdés: Vajon beszélhetünk még egy nemzet jövőjéről ilyen folyamatokat látva?

Kiemelt kép háttere: Uniós zászlók az Európai Bizottság székháza előtt Brüsszelben. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Emily Paersch férjével Andreas-szal és édesanyjával 2020 óta él Somogyváron. A Balatonhoz közeli településről működtetik marketing tanácsadással foglalkozó vállalkozásukat is, amelynek partnerei főleg német nyelvterületen működő cégek. Ők is egy olyan család, akik a Németországban tapasztalható társadalmi és gazdasági folyamatok miatt hagyták el hazájukat, és Magyarországon találtak új otthonra. Somogyvári otthonukban beszélgettünk velük.

Önök szerint mik voltak a legfontosabb folyamatok Németország az elmúlt években?

Emily Paersch: Úgy érzem, hogy az ország az elmúlt 20 évben sok szempontból drámai változásokon ment keresztül. Politikai, gazdasági és társadalmi szempontból is. Ha a gazdasági szempontokat nézzük, akkor jelenleg a vitatható energetikai politika a legszembetűnőbb. Hiszen Németország gazdasági modellje eddig az ipartól függött, mely a gazdasági teljesítmény 30 százalékát teszi ki, és a mostani megkérdőjelezhető energetikai politikával pont ezt a szektort teszik tönkre. Ezzel kapcsolatban megkérdőjelezhető az a szankciós politika, melyet Németország is támogat, és ami azt eredményezi, hogy az energia ára folyamatosan növekszik. Ez nem csak a gazdaságot terheli, hanem a lakossági fogyasztókat is. Németországban mostanra eljutottunk odáig, hogy sokaknak egyszerűen nincs elég pénzük a mindennapi élethez.

Andreas Paersch: Nap mint nap hallunk boltbezárásokról. Legyenek azok akár pékségek, vagy hentesboltok. Itt tényleg kis családi vállalkozásokról van szó, melyek évek, évtizedek óta űzték a mesterségüket, most pedig már nem engedhetik meg maguknak, hogy továbbra is fenntartsák a termelést.

Emily: Egy másik fontos tényező Németország migrációs politikája. A tartományok egyre kevésbé bírják elviselni az ebből eredő terheket. Azaz pénzügyileg a helyzet már nem megoldható, és már hely sincs, ahol a menekülteket el lehetne helyezni. Mindebből mi azt a következtetést vonjuk le, hogy a német politika sok helyen félrecsúszott, ami már az egyszerű emberek életét is nagyon nagy mértékben megnehezíti.

Magyar szemmel érthetetlennek tűnnek ezek a döntések. Hogy látják Németország szuverenitását az EU-n belül és globálisan?

Emily: Ez egy nehéz kérdés. Jogállamiság szakértőknek kellene tisztáznia azt, hogy az ország jogállásának szempontjából Németország valóban szuverén állam-e. Amit mi érzünk a politika kapcsán az az, hogy Németország az EU rendelkezéseit követi, illetve az ukrajnai helyzet kapcsán pedig elsősorban az USA diktátumainak tesz eleget.

Magyarországról nézve mintha ezek a problémák nem jutnának el a német emberekhez. Mi a helyzet a német médiával?

Emily: Ez megegyezik a mi tapasztalatainkkal is. A híradások Németországban határozottan a kormány irányelveit követik – legalábbis mi így látjuk ezt. Ez azt jelenti, hogy a véleményalkotásban nem igazán adott a diverzitás, annak ellenére, hogy Németország szereti hangsúlyozni a véleményszabadság jelentőségét.

Sokszor úgy tűnik, hogy Németország még mindig a második világháború miatt szégyenkezne. Tudnának a jelenlegi német nemzeti öntudatról beszélni a mostani események fényében?

Emily: Ez valóban érzékeny témakör Németországban. Én a háború utáni Németországban nőttem fel, de mind a politika és a média, mind az oktatási intézmények egész életem során folyamatosan emlékeztettek Németország történelmi bűnösségére. Ez pedig nyomokat hagy az emberekben. Németországban egyszerűen nem tud kifejlődni egy egészséges nemzettudat. Csak hogy egy példát mondjak: amikor Magyarországra költöztünk, feltűnt nekünk, hogy milyen gyakran húzzák fel a magyar zászlót. Legyen szó bármilyen ünnepnapról, minden utcán ott lobog a magyar zászló. Németországban ez elképzelhetetlen lenne.

Andreas: Egy másik jó példa erre a foci. Ma már csak úgy hívják a válogatottat, hogy: „a csapat”, míg sok évvel ezelőtt a „nemzeti csapat” volt a neve. De ezt így már nem lehet Németországban kimondani.

Emily: Az ember úgy érzi, hogy a német identitást egyre jobban a háttérbe szorítják.

Ez a német identitásválság hogyan hatott arra, ahogy az ország a migrációs kérdéseket kezeli?

Emily: Alapvetően nyitottak vagyunk az idegen kultúrák felé. Nagyon kíváncsiak is vagyunk, hiszen gazdagodhatunk általuk. A helyzet akkor válik kritikussá, ha bizonyos népcsoportok, akik más értékek szerint élnek, és nem igazán nyitottak az integrációra elérnek egy kritikus tömeget.

Andreas: Mi is idejöttünk Magyarországra – örülünk, hogy itt lehetünk, hogy itt élhetünk, de minden nap emlékeztetjük magunkat arra, hogy mi vendégek vagyunk ebben az országban. Ügyeltünk is arra, hogy megismerjük, hogyan élnek a magyarok, hogyan él az ország, és ezt tiszteletben is tarjuk. Ha ezzel összehasonlítjuk a német helyzetet, akkor az embernek az az érzése, hogy Németországban a bevándorló áll az előtérben, a német értékeket pedig a háttérbe szorítják.

Emily: Egy példa Berlinből, hogy a szövetségi kulturális miniszterasszony utasítására egy újjáépített kastély falán el kellett takarni egy feliratot, egy bibliai idézetet. Igazából az ország keresztény beállítottságát akarják visszaszorítani. Ezzel egyidejűleg Kölnben pedig engedélyezték a muzulmán közösségnek, hogy egy müezzin a hangszórókon keresztül szólítson imára. A hétköznapokban számos további példát is találhatunk. Az óvodákban például egyre több helyen kivezetik a sertésből készült ételeket a menüből, mert azt ugyebár nem ehetik meg a muzulmán gyerekek.

Hogyan változott meg a mindennapi élet a migráció következtében? Egyre többet hallani erőszakos támadásokról, arról, hogy egyes helyeken már nem ajánlott éjszaka sétálni.

Emily: Pontosan ezt éltem meg én is. A személyes biztonságérzetem már nem volt igazán jó. Kerültem, hogy esténként egyedül közlekedjek az utcán.

Andreas: Ez történt a korábbi lakhelyünkön, Bad Kreuznachban is a városi parkban. Az önkormányzat felszólította a lakosságot, hogy egy bizonyos időpont után már ne sétáljanak a parkban, mert az különböző külföldi klánok területe.

Emily: A hivatalos indoklásban kábítószerkereskedelemről volt szó, azaz hogy illegális kábítószerkereskedelem zajlik a városi parkban, és annak érdekében, hogy ezt meg tudják szüntetni, a teljes lakosságnak megtiltották, hogy 20:00 óra után használják a parkot.

Andreas: Ismerünk olyan családokat, akiknek a gyerekei voltak az egyetlen német gyerekek az osztályaikban.

Emily: Mivel Németország határai továbbra is nyitva állnak, és a legtöbb migráns Németországot adja meg célországként – ami érthető, hiszen a szociális juttatások ott a legmagasabbak –, a trend változatlan marad. Ez pedig nem csak társadalmi törést eredményez, hanem gazdaságit is, hiszen a Németországba érkező migránsok többsége függ a szociális segélyektől.

Milyennek látják a mostani folyamatok, az energiaválság, a tömeges migráció fényében Németország jövőjét?

Emily: Sötétnek. Nagyon sötétnek. Nem látni a fényt az alagút végén. A politikai hozzáállás továbbra is változatlan. Mindez pedig fokozódott is, hiszen Ukrajna kapcsán sem feltétlenül érdekeltek a diplomáciai megoldásban.

Andreas: A félelemérzet, a bizonytalanság egyre nő. Az emberek már nem boldogulnak a helyzettel. Nem véletlenül tapasztalható ez a mostani kivándorlási hullám sem Németországból. És tényleg azt kell mondjam, hogy ez már egy hullám. Fiatalok és idősek, családok és egyedülállóak, szegények és jómódúak egyaránt azt mondják, hogy tenniük kell valamit a jövőjükért, mert ez így már nem megy tovább.

Miért Magyarországot választották új otthonuknak?

Emily: Az ország először nem is szerepelt a lehetséges célországaink között. Igazából akkor figyeltünk fel Magyarországra, amikor olvastunk egy újságcikket, melyben Orbán miniszterelnök úr szó szerint meghívott bennünket.

Megnéztük az országot, és nem véletlen, hogy pont itt, a Balatonnál kötöttünk ki, hiszen itt sok minden emlékeztet az otthonunkra. A szőlőművelés és a víz. Ahogyan a férjem is mondta, pillanatnyilag nagy kivándorlási hullámot élünk meg Németországból Magyarországra. Sok német hasonló sorsot él meg, és részben gazdasági, részben politikai megfontolásokból érkezik. Magyarországon minden sokkal nyitottabb, a kommunikáció sokkal félelemmentesebb. Németországban az embernek már vigyáznia kell a szavaira, itt valóban nyíltan beszélhetünk a gondjainkról-bajainkról.

Milyennek látják Magyarországot, mit gondolnak a magyar emberekről?

Emily: Le vagyunk nyűgözve. Az emberek olyan barátságosak és segítőkészek. Ami szintén feltűnő, hogy az emberek milyen tiszteletteljesen bánnak egymással. Ez Németországban nagyon megváltozott, sokkal agresszívebbek egymással az emberek, mint korábban, míg itt általában nagyon barátságosak és udvariasak.

Andreas: Egy másik fontos kulcsszó az emberek tisztelete; amikor az utcán sétálok, csókolommal köszönnek nekem – hisz mostanra már én sem vagyok a legfiatalabb. Az emberek észreveszik és értékelik egymást.

Bár csökken a számuk, a magyarok egy részében még mindig él egy kisebbségi komplexus Nyugat-Európával szemben. A nyugat szolgai követését, és a „merjünk kicsik lenni” mentalitást még mindig ránk akarják erőltetni. Mit gondolnak, mi magyarok hogyan határozzuk meg magunkat a nyugathoz képest?

Emily: Meglepően hallom, hogy Magyarország kisebbségi komplexusokkal küzd. Hiszen számomra Magyarország az Európai Unión belül az egyetlen ország, mely még a keresztény értékekért harcol, és ellentmond az EU diktátumainak. Úgyhogy én mérhetetlenül pozitívan értékelem Magyarországot, még ha nyilván tisztában is vagyok azzal, hogy Magyarországon sem kolbászból van a kerítés.
De nagyon boldog és hálás vagyok azért, hogy Európán belül létezik még ez a dac, ez a védelmi bástya, és hogy mi itt élhetünk. Véleményem szerint Magyarországnak minden oka megvan rá, hogy büszke legyen.

Andreas: Mi is halljuk, hogy a magyarok aggódnak az országért, és részben borúsan látják az ország jövőjét, de ha az összképet nézzük, akkor azt látjuk, hogy nagyon biztonságosak a határok, folyamatosak a bejelentések új gazdasági beruházásokról, és ezek a legjobb jelzések, amik csak lehetségesek. Nyilván a bérszínvonal, szociális juttatások terén még sokat kell tenni, de az irány jó, és látszik, hogy az ország pozitív irányba fejlődik. Így én is azt gondolom, hogy Magyarországnak nem kell elbújni, és kicsinek éreznie magát. Épp ellenkezőleg!

„Maria hazafelé tartott kerékpárjával egy buliból 2016-ban, Freiburgban, amikor Khavári lelökte a biciklijéről, megharapta, fojtogatta és megerőszakolta, majd egy folyóparton hagyta, ahol megfulladt. Amikor Khavári egy évvel korábban Németországba érkezett, azt állította, hogy kíséret nélküli kiskorú Afganisztánból, így egy német befogadócsaládnál helyezték el, és iskolába küldték. A nyomozás kiderítette, hogy ekkor a húszas éveiben járt, és valószínűleg Iránból származik. Mielőtt Németországba érkezett volna, Görögországban már elítélték gyilkossági kísérletért, de nem került börtönbe. A németországi per során a görög rendőrség képviselője megemlítette, hogy a férfi nem tanúsított megbánást. Amikor arról kérdezték, hogy lelökött egy nőt egy szikláról, Khavári azt válaszolta: »Csak egy nő volt.«”

Ez csak egy az Ayaan Hirsi Ali könyvében olvasható számos megdöbbentő bűncselekmény közül. Ehhez hasonló gyilkosság a héten is történt Németországban, ami jelzi, hogy időszerű foglalkozni a nyugati nőket fenyegető veszélyekkel.

A történelem vége és az utolsó ember című könyv 1992-ben jelent meg. Francis Fukuyama híres kötete három évtizede az egyik legjobb példája annak az arrogáns nyugati szemléletnek, mely szerint vitathatatlan, hogy minden társadalmi rendszerek legjobbika a liberális demokrácia, és a történelem ezentúl csak arról fog szólni, hogy a kevésbé felvilágosult népek sorban magukévá teszik a liberális demokrácia értékeit, az emberiség pedig halad egy szép, szivárványos jövő felé. Bár Fukuyamát az elmúlt évtizedekben számtalanszor megcáfolta a valóság, felvilágosult körökben még mindig megingathatatlan a liberális demokráciák morális felsőbbrendűségébe és törvényszerű győzelmébe vetett hit. Ayaan Hirsi Ali munkája újabb bizonyíték arra, hogy a liberálisok tévednek.

A Préda – Bevándorlás, iszlám és a női jogok hanyatlása című könyv első, „Visszafordul az idő kereke” fejezete már a címével is felhívja a figyelmet arra, hogy nem törvényszerű, hogy a nyugati értékek terjednek el más kultúrákban. A tömeges bevándorlás következtében könnyen lehet, hogy pont fordítva lesz, és a nem integrálódó migránsok terjesztik el a nyugati országokban a saját, hozott kultúrájukat. Erről a folyamatról szól a könyv, arról, hogy miként szorulnak vissza a nők jogai a nyugat-európai országokban, és hogyan terjednek el olyan korábban ismeretlen, vagy rég meghaladott jelenségek, mint a nők tömeges utcai zaklatása, az elrendezett házasságok, az antiszemitizmus, vagy a nők nyilvános helyeken való elkülönítése, és otthonukba zárása.

A szerző, Ayaan Hirsi Ali egyáltalán nem vádolható szélsőjobboldali elfogultsággal, hiszen Szomáliában született muszlim családban, 1992-ben érkezett menekültként Hollandiába. Új otthonában parlamenti képviselő is lett, társadalmi aktivitásának középpontjában pedig egyre inkább az iszlám vallással kapcsolatos kritika állt. Egy iszlámkritikus filmen együtt dolgozott Theo van Gogh filmrendezővel, akit a film miatt 2004-ben egy marokkói származású bevándorló a nyílt utcán gyilkolt meg Amszterdamban. Ali is szerepel az Al-Káida célpontjai között, a biztonsági fenyegetettsége is közrejátszik abban, hogy ma már az Egyesült Államokban él.

Európába érkezett menekült, fekete nőként többször hangsúlyozza a könyvében, hogy az írással semmiképpen sem az volt a célja, hogy a szélsőjobboldalnak kedvezzen. Arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy mennyire tarthatatlan az a liberális politika és mainstream média által folytatott stratégia, ami során letagadják a bevándorlásból eredő problémákat.

A tabukat ledöntve nehezen összegyűjtött statisztikákat mutat be a könyv a bevándorlás és a szexuális erőszak terjedésének összefüggéseiről. Kiemeli, hogy mennyire tarthatatlan az, hogy a bűnöző menedékkérők nagyon enyhe büntetéseket kapnak, és még az esetleges kiutasításuk ellenére is a valóságban Európában maradhatnak.

Bemutatja a taharus dzsamai-t, az erőszakolós játékot, ami során férfiak tömegesen erőszakoskodnak nőkkel nyilvános helyeken. A Közel-Keleten ez már régóta ismert, arra szolgál, hogy a nőket megfélemlítse, és száműzze a közterekről. Számos nyugat-európai példát sorol fel a csoportos erőszakra a könyv, ami közül a legismertebb a 2015 szilveszterén történt kölni szexuális támadás, amikor mintegy 1500, többségében nem sokkal korábban érkezett arab és észak-afrikai bevándorló zaklatott tömegesen nőket. Az eset után 661 nő tett feljelentést, a német hatóságok mégis megpróbálták eltussolni a történteket.

Ayaan Hirsi Ali megmutatja azt is, hogy a konkrét szexuális erőszakok csak a jéghegy csúcsát jelentik a női jogok visszaszorulásában. A könyv számtalan példát sorol fel arra, hogy a nyugat-európai országok hatóságai milyen változásokat vezetnek be, hogy alkalmazkodjanak a bevándorlók eltérő kultúrájához. Tehát sok esetben nem a bevándorlók integrálódnak, hanem a nyugati hatóságok alakítják át az országukat úgy, hogy az alkalmazkodjon a migránsok jelenlétéhez. Erre példa, hogy a szexuális zaklatások elkerülésére a nyugat-európai uszodákban külön idősávot jelölnek ki a nőknek, vagy hogy azt ajánlják a nőknek, hogy ne hordjanak túl feltűnő ruházatot, illetve ne tartózkodjanak bizonyos helyeken egyedül sötétedés után. A hasonló változásokat hosszan lehet még sorolni, a hatóságok bizonyos esetekben engedélyezik a gyermekházasságokat, a saría tanácsok működését. Szinte már tragikomikus fejleményekről is olvashatunk a könyvben, mint a szexuális erőszaktól védő speciális futóruhák kifejlesztése.

„Rendőrségi jelentések szerint Mohamed azzal dicsekedett, hogy a törvény felett áll.”

„A férfi többé már nem tekintette Mireille-t önálló személyiségnek; a szemében a lány az övé volt.”

Ez csak két idézet a könyvből, aminek legmegrázóbb része az, ahol konkrét eseteket ismertetve mutatja be a Nyugat-Európában terjedő szexuális erőszakot. A nyugati hatóságok problémás működésére példa annak az afgán menedékkérőnek a története, aki kiskorúakat molesztált egy svéd keresztény táborban, majd arra hivatkozva kapott menekültstátuszt, hogy áttért a keresztény hitre. Vagy az a történet, amikor Németországban egy harmincéves Irakból jött, menedékjogot kért férfi megerőszakolt egy 13 éves lányt, elmenekült, Magyarországon tartóztatták le, majd csupán 3 és fél év börtönbüntetést kapott és Németországban maradhatott. Egészen megdöbbentő eseteket mesél el Ayaan Hirsi Ali. A bírósági jegyzőkönyvekből vett részletek pedig tényleg nagyon felkavaróvá teszik a történeteket.

A Préda egy igazán jól megírt munka, amiből részletesen megismerhetjük, hogy miként változott meg a nyugat-európai nők élete a tömeges bevándorlás következtében. Az MCC Press jóvoltából ez a mellbevágó könyv már magyarul is olvasható.

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” Mindenki ismeri János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatát Gertrudis megölése kapcsán, aminek történetét Katona József a Bánk bánban dolgozta fel. Bérczes Tibor a hollandiai bevándorlással foglalkozó könyvének nem véletlenül lett a címe a Nem kell félnetek jó lesz. Elolvasva a kötetet sokat megtudhatunk Hollandia helyzetéről, és arról, hogy a kell, vagy a félnetek szó után kell kitenni a vesszőt a címben.

A könyv kezdetén a tömeges migráció nemzetközi áttekintése kapcsán a szerző elismeri, hogy a magyar kormányoldal realistábban kezeli a bevándorlás kérdését, mint az ellenzék. Azonban hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a vagy-vagy megközelítéssel, amikor a migrációt egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív jelenségként írják le. A magyar kormány megközelítése szerinte leegyszerűsíti a kérdést, az ellenzék migrációt támogató határtalan humanizmusa pedig „hamis öntetszelgés”.

„Egy bizonyos létszám felett ugyanis a mentőhajó is elsüllyed” írja a migránsok korlátlan befogadásáról. Ezzel pedig mindenképpen egyetérthetünk, hiszen a bevándorlás megítélése kapcsán talán a legfontosabb kérdés az érkezők volumene. Az alacsony szintű migráció gazdagíthatja is a befogadó kultúrát, amennyiben működik az integráció, és nem alakulnak ki párhuzamos társadalmak. Ha azonban a migráció mértéke olyan nagy, hogy az érkezők integrációja nem magától értetődő, akkor fellépnek a problémák. Hollandiában mindenképpen az utóbbi a helyzet, a könyv pedig azokról a kérdésekről szól, amik az elmúlt évtizedekben kialakultak az országban a tömeges migráció következtében.

A Hollandiába bevándorlók legnagyobb csoportjait a volt holland gyarmatokról származók, az indonézek, a suriname-iak, és a Holland Antillák lakói, valamint az iszlám országokból érkezők, főleg törökök és marokkóiak adják. A könyv leginkább az utóbbiakkal foglalkozik, mivel ezeknek a muzulmán csoportoknak az integrációja a legproblémásabb Hollandiában is.

Nagyon érdekes, hogy milyen körülmények, elképzelések vezettek ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben szinte korlátlan mértékben fogadta be az ország a bevándorlókat. A Hollandiában élő „rózsaszín illúziók” közé tartozik a szerző szerint, hogy a multikulturalizmus minden körülmények között csak jó lehet, minden kultúra egyenrangú, és Hollandiában a holland kultúrának nincs semmilyen előjoga az érkezők kultúrájával szemben. Globális legenda az is, hogy gazdasági szempontból egyértelműen előnyös a bevándorlás, mivel ezt a tények számos esetben cáfolják. Szintén illúzió, hogy a nyugati országok elöregedését meg lehet állítani a bevándorlással, hiszen ez maximum néhány évtizedes távlatban működhet, és olyan mértékű migrációra van hozzá szükség, ami teljesen átalakítja az országok lakosságát.

A bevándorlás támogatói sokszor hamis analógiákkal próbálják bizonyítani az igazukat. Ilyen hamis analógia Hollandia esetében például az, hogy manapság azért nem kell aggódni a bevándorlás miatt, mert a Portugáliából származó zsidók, és a francia hugenották sikeresen integrálódtak a holland társadalomba a 17. századi érkezésük után. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy miért következne ebből az, hogy a 21. században is sikeres lesz a sokkal nagyobb létszámot érintő integráció egy teljesen máshogy működő világban, amikor a bevándorlók már könnyedén tarthatják fent a kapcsolatot az anyaországukkal?

Hollandiában évtizedeken keresztül szinte tabu kérdés volt beszélni a bevándorlásról, aminek történelmi gyökerei a gyarmatosítás és a holokauszt zsidó áldozatai miatt érzett lelkiismeret-furdalásból erednek. Sokáig a kisebbségekről csak úgy lehetett beszélni, mint potenciális áldozatokról, akiknek nem is szükséges integrálódni a többségi társadalomba. Ahogy még manapság is sokszor tapasztaljuk, megbélyegeztek és elhallgattattak mindenkit, aki a bevándorlás negatív hatásairól beszélt.

Az utóbbi időben azonban sokat változott a helyzet. Bár még mindig nagyon liberális a holland bevándorlási politika, már kevésbé tabu beszélni a beáramlás szigorításáról. A bevándorlást kritizáló pártok már fontos szerepet játszanak az ország politikájában, ugyanakkor megjelentek az első, kifejezetten bevándorlókat képviselő politikai szerveződések is.

A könyv az összefoglaló részeken kívül interjúk sorozata, amelyekben politikusokkal, bevándorlókkal, a migrációval különböző szempontokból foglalkozó szakemberekkel beszélget a szerző. Bérczes Tibor szerint nem lehet röviden megválaszolni azt a kérdést, hogy siker, vagy kudarc-e a holland integráció története, hiszen az egyes csoportok története más és más. Az egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy bár nincs feltétlenül kudarcra ítélve, garancia sincs arra, hogy működni fog a bevándorlók integrációja. Ezt jól mutatját azok a problémák is, amiket a hazánkba költöző hollandok meséltek el a velük készített interjúnkban.  

Bár a könyvben leírt vélemények nem minden részével érthetünk egyet, az biztos, hogy a könyvet elolvasva sokat megtudhatunk a holland, és úgy általában a nyugat-európai migrációs helyzetről. Arról, hogy hogyan jutottak el Hollandiában a totális tagadásától és tabusításától – talán már túl későn – a problémákkal való részleges szembenézésig. Egy biztos, a holland tömeges bevándorlás történetének megismerése nem fog minket meggyőzni arról, hogy Magyarországnak érdemes belekezdeni egy hasonló, kétséges kimenetelű kísérletbe.