Jancsó Tamás
Jancsó Tamás


Geográfus

Holland bevándorlás: Nem kell félnetek jó lesz

Vagy hiányzik egy vessző? Nem kell, félnetek jó lesz. A Hollandiába érkező bevándorlók helyzetével foglalkozó könyvből sokat megtudhatunk arról, hogy miként alakították át az eltérő kultúrákból érkező emberek az elmúlt évtizedekben az országot.

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” Mindenki ismeri János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatát Gertrudis megölése kapcsán, aminek történetét Katona József a Bánk bánban dolgozta fel. Bérczes Tibor a hollandiai bevándorlással foglalkozó könyvének nem véletlenül lett a címe a Nem kell félnetek jó lesz. Elolvasva a kötetet sokat megtudhatunk Hollandia helyzetéről, és arról, hogy a kell, vagy a félnetek szó után kell kitenni a vesszőt a címben.

A könyv kezdetén a tömeges migráció nemzetközi áttekintése kapcsán a szerző elismeri, hogy a magyar kormányoldal realistábban kezeli a bevándorlás kérdését, mint az ellenzék. Azonban hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a vagy-vagy megközelítéssel, amikor a migrációt egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív jelenségként írják le. A magyar kormány megközelítése szerinte leegyszerűsíti a kérdést, az ellenzék migrációt támogató határtalan humanizmusa pedig „hamis öntetszelgés”.

„Egy bizonyos létszám felett ugyanis a mentőhajó is elsüllyed” írja a migránsok korlátlan befogadásáról. Ezzel pedig mindenképpen egyetérthetünk, hiszen a bevándorlás megítélése kapcsán talán a legfontosabb kérdés az érkezők volumene. Az alacsony szintű migráció gazdagíthatja is a befogadó kultúrát, amennyiben működik az integráció, és nem alakulnak ki párhuzamos társadalmak. Ha azonban a migráció mértéke olyan nagy, hogy az érkezők integrációja nem magától értetődő, akkor fellépnek a problémák. Hollandiában mindenképpen az utóbbi a helyzet, a könyv pedig azokról a kérdésekről szól, amik az elmúlt évtizedekben kialakultak az országban a tömeges migráció következtében.

A Hollandiába bevándorlók legnagyobb csoportjait a volt holland gyarmatokról származók, az indonézek, a suriname-iak, és a Holland Antillák lakói, valamint az iszlám országokból érkezők, főleg törökök és marokkóiak adják. A könyv leginkább az utóbbiakkal foglalkozik, mivel ezeknek a muzulmán csoportoknak az integrációja a legproblémásabb Hollandiában is.

Nagyon érdekes, hogy milyen körülmények, elképzelések vezettek ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben szinte korlátlan mértékben fogadta be az ország a bevándorlókat. A Hollandiában élő „rózsaszín illúziók” közé tartozik a szerző szerint, hogy a multikulturalizmus minden körülmények között csak jó lehet, minden kultúra egyenrangú, és Hollandiában a holland kultúrának nincs semmilyen előjoga az érkezők kultúrájával szemben. Globális legenda az is, hogy gazdasági szempontból egyértelműen előnyös a bevándorlás, mivel ezt a tények számos esetben cáfolják. Szintén illúzió, hogy a nyugati országok elöregedését meg lehet állítani a bevándorlással, hiszen ez maximum néhány évtizedes távlatban működhet, és olyan mértékű migrációra van hozzá szükség, ami teljesen átalakítja az országok lakosságát.

A bevándorlás támogatói sokszor hamis analógiákkal próbálják bizonyítani az igazukat. Ilyen hamis analógia Hollandia esetében például az, hogy manapság azért nem kell aggódni a bevándorlás miatt, mert a Portugáliából származó zsidók, és a francia hugenották sikeresen integrálódtak a holland társadalomba a 17. századi érkezésük után. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy miért következne ebből az, hogy a 21. században is sikeres lesz a sokkal nagyobb létszámot érintő integráció egy teljesen máshogy működő világban, amikor a bevándorlók már könnyedén tarthatják fent a kapcsolatot az anyaországukkal?

Hollandiában évtizedeken keresztül szinte tabu kérdés volt beszélni a bevándorlásról, aminek történelmi gyökerei a gyarmatosítás és a holokauszt zsidó áldozatai miatt érzett lelkiismeret-furdalásból erednek. Sokáig a kisebbségekről csak úgy lehetett beszélni, mint potenciális áldozatokról, akiknek nem is szükséges integrálódni a többségi társadalomba. Ahogy még manapság is sokszor tapasztaljuk, megbélyegeztek és elhallgattattak mindenkit, aki a bevándorlás negatív hatásairól beszélt.

A muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró íd al-fitr ünnepen imádkoznak a hívők a rotterdami Mevlana-mecset előtt 2021. május 13-án (Fotó: MTI/EPA/ANP/Robin Utrecht)

Az utóbbi időben azonban sokat változott a helyzet. Bár még mindig nagyon liberális a holland bevándorlási politika, már kevésbé tabu beszélni a beáramlás szigorításáról. A bevándorlást kritizáló pártok már fontos szerepet játszanak az ország politikájában, ugyanakkor megjelentek az első, kifejezetten bevándorlókat képviselő politikai szerveződések is.

A könyv az összefoglaló részeken kívül interjúk sorozata, amelyekben politikusokkal, bevándorlókkal, a migrációval különböző szempontokból foglalkozó szakemberekkel beszélget a szerző. Bérczes Tibor szerint nem lehet röviden megválaszolni azt a kérdést, hogy siker, vagy kudarc-e a holland integráció története, hiszen az egyes csoportok története más és más. Az egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy bár nincs feltétlenül kudarcra ítélve, garancia sincs arra, hogy működni fog a bevándorlók integrációja. Ezt jól mutatját azok a problémák is, amiket a hazánkba költöző hollandok meséltek el a velük készített interjúnkban.  

Bár a könyvben leírt vélemények nem minden részével érthetünk egyet, az biztos, hogy a könyvet elolvasva sokat megtudhatunk a holland, és úgy általában a nyugat-európai migrációs helyzetről. Arról, hogy hogyan jutottak el Hollandiában a totális tagadásától és tabusításától – talán már túl későn – a problémákkal való részleges szembenézésig. Egy biztos, a holland tömeges bevándorlás történetének megismerése nem fog minket meggyőzni arról, hogy Magyarországnak érdemes belekezdeni egy hasonló, kétséges kimenetelű kísérletbe.


Évente félmilliónál több, nem Európából származó ember kap állampolgárságot az EU országaiban

Hatalmas a különbség az egykori vasfüggöny nyugati és keleti oldala között abban, hogy hány afrikai, ázsiai és amerikai bevándorló lesz állampolgár az egyes országokban. Svédországban például százszor annyian, mint Magyarországon.

Bár a migrációval kapcsolatos statisztikák sokszor hiányosak, az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala gyűjti az egyes országokban állampolgárságot kapott személyek számát. Ráadásul ezt úgy teszi, hogy a bevándorlók származási országa is nyomon követhető a statisztikákból, ezért ez az adat jól mutatja a nemzetközi migráció irányait is. Bár állampolgárságot jóval kevesebben kapnak, mint ahányan részt vesznek a nemzetközi migrációban, érdemes alaposan megvizsgálni ezeket a számokat, hiszen jól mutatják az egyes országok közötti különbségeket. Fontos mutató ez azért is, mert az állampolgárságot kapók nyilvánvalóan hosszú távon terveznek az adott országban, ők már biztosan tartósan részt vesznek a befogadó társadalmaik alakításában, például a választásokon való részvétellel.

A statisztika szerint 2011 és 2020 közötti tíz évben 6 millió 592 ezer nem európai ember kapott állampolgárságot abban a 31 térképen látható országban, amelyekben az Eurostat összegzi ezt az adatot. Az Egyesült Királyságban és Spanyolországban 1 millió főnél többen, Franciaországban több, mint 900 ezren, Olaszországban és Németországban több, mint 700 ezren lettek állampolgárok olyanok, akik egy másik földrészről származnak.

Adatok forrása: Eurostat

Első pillantásra látszik a térképen az a döbbenetes különbség, ami a hidegháborús vasfüggöny nyugati és keleti oldala között húzódik a kontinensen. A nyugat- és dél-európai országok 6 millió 542 ezer afrikai, ázsiai, amerikai, óceániai és ismeretlen származású bevándorlónak adtak állampolgárságot tíz év alatt. Ezzel szemben az a 11 kelet-közép-európai és kelet-európai volt szocialista ország, akik az ezredforduló után csatlakoztak az unióhoz mindössze 52 ezernek.

Jól mutatja, hogy egy világ választja el egymástól Európa két felét, ha összehasonlítjuk hazánkat a tömeges bevándorlás támogatásában élen járó Svédországgal. A Magyarországgal nagyjából azonos lakosságszámú skandináv országban 408 ezer Európán kívüli bevándorló kapott állampolgárságot tíz év alatt. Egészen pontosan százszoros különbség van a két ország között, hiszen a magyar adat 4.084 fő, a svéd pedig 408.358 fő.

A wikipédia szerint például összeesküvés-elméletnek nevezett Soros-terv szerint évente egymillió menekültet/bevándorlót kellene befogadnia az EU-nak. A fenti statisztika szerint az elmúlt évtizedben nem is voltunk messze ettől az egymillió fő/évtől az állampolgárságot kapók tekintetében. Ha pedig a mi régiónk is hozná a nyugati országok által ”teljesített” számokat, akkor még közelebb lennénk az évi egymillió főhöz uniós szinten.

Láthattuk a Brexit népszavazás eredményei alapján is, hogy a bevándorló hátterű emberek mennyire máshogy gondolkoznak például az európai országok szuverenitásának kérdésében is. Ha az unió különböző országaiban ennyire eltérő társadalmi folyamatok zajlanak, akkor az biztosan nincs jó hatással hosszú távon a közösség kohéziójára, hiszen a folyamatok előrehaladtával egyre inkább mást gondolnak majd az országok állampolgárai a kívánatos fejlődési útról. Nem véletlen, hogy Brüsszelben például a betelepítési kvóták alkalmazásával próbálnák megoldani ezt a problémát, így csökkentve az országok közötti különbséget, és ráerőltetni minden országra a nyugaton választott irányt, ami végső soron a nemzetállamok feloldódásához vezet.

 


Jancsó Tamás
Jancsó Tamás


Geográfus

La pacchia é finita – Vége a mulatságnak?

Giorgia Meloni vezetésével megalakult az új, jobboldali olasz kormány. A kabinetben Matteo Salvini miniszterelnök-helyettes lesz, Olaszországban pedig újra szigorúbban kezelhetik a migrációs kérdéseket. Az európai politika szempontjából is jelentős olasz eseményeket jobban megérthetjük, ha elolvassuk a Matteo Salvinivel készített, magyarul is megjelent interjúkötetet.

La pacchia é finita – a mulatságnak vége. Ezekkel a szavakkal üzent még 2018-as belügyminiszteri kinevezése után Matteo Salvini a migrációt támogatóknak. Bár sikerült jelentősen csökkentenie a tengeren illegálisan érkezők számát, a bevándorlást támogató erők támadásai miatt csak rövid ideig tölthette be a miniszteri tisztségét. Néhány év szünet után azonban most újra miniszter lesz a kormány második legerősebb pártja, a Liga vezetőjeként. A milánói fenegyerek ma is az egyik legbefolyásosabb politikus Olaszországban, Chiara Giannini újságíró Matteo Salvini vagyok című könyve egy olyan olasz hazafiról szól, aki valószínűleg még hosszú éveken keresztül meghatározó lesz nemcsak az olasz, de az európai politikában is.


Jancsó Tamás
Jancsó Tamás


Geográfus

A bevándorlók majdnem megfordították a Brexit népszavazás eredményét

Az Egyesült Királyság unióból való kilépéséről szóló népszavazás tökéletesen megmutatta, hogy a tömeges migráció hatására miként alakul át egy ország politikai térképe. Az eredményekből világosan kiderült, hogy a bevándorlók egészen máshogy gondolkodnak az állam szuverenitásáról, mint az őshonos britek.

Az Egyesült Királyság lakói 2016. június 23-án szavaztak arról, hogy az ország kilépjen-e az Európai Unióból. A Brexit népszavazás eredménye közismert, Európa egyik legerősebb állama már nem tagja a szervezetnek.

A britek szuverenitásáról szóló döntés kapcsán sokszor hallhattuk, hogy Skóciában és Észak-Írországban a történelmi múlt, a földrajzi jellemzők miatt jelentős többségben voltak az unióban bennmaradást támogatók.

Londonban és számos nagyvárosban szintén a maradásra szavaztak többen, aminek a hátterében nem csak a nagyvárosi emberek világszerte tapasztalható globalistább világlátása volt. Kevesebbet beszéltünk róla, de a felmérések alapján egyértelmű, hogy a bevándorló hátterű szavazók – akik főleg a nagyvárosokban élnek – sokkal nagyobb arányban voksoltak a bennmaradásra, mint az őshonos britek.

A Brexit népszavazás eredménye az Egyesült Királyság egyes térségeiben, a kékes színű területeken a többség a távozásra, a sárgás színű területeken a többség a maradásra szavazott (Forrás: wikipédia.org)

Arról természetesen nincsenek egészen pontos adatok, hogy egy titkos szavazáson az egyes társadalmi csoportok hogyan szavaztak, azonban a választás előtti, és a választás napján készül exit poll felmérések egységesen megmutatták a brit társadalmon belül feszülő különbségeket.

Az Európai Unióból való kilépés támogatása és ellenzése egyes társadalmi csoportokban a Brexit népszavazás napján készített felmérés szerint (Adatok forrása: ipsos.com, lordashcroftpolls.com)

A Brexit szavazás összesített eredménye szerint 17,4 millióan szavaztak a távozás (51,9%), és 16,1 millióan a maradás mellett (48,1%). A fenti grafikonon látható, hogy amíg a fehérek 54%-ban támogatták a kilépést, addig a nem fehérek csak 31%-ban.

A vallásos emberek között még nagyobb volt a különbség, a magukat kereszténynek vallók 58%-ban szavaztak a kilépésre, míg a bevándorló muszlimok és hinduk csak 30%-ban.

A fehér lakosság fenti kategóriája ráadásul egyben kezeli a regionális különbségeket, valamint a fehér bevándorlókat is, akik biztos, hogy máshogy álltak hozzá a kérdéshez, mint az őslakosok. Mivel Skócia és Észak-Írország lakosságának 95%-a fehér, akik ugye a történelmi, földrajzi szempontok miatt szavaztak többségben a bennmaradás mellett, ezért csak Anglián belül a fehérek és nem fehérek szavazatarányánál a valóságban még a fentieknél is nagyobbak voltak a különbségek.

A fehér angliai lakosság legalább 60 %-ban szavazhatott a kilépés mellett, míg a nem fehérek csak körülbelül 30%-ban, ami hatalmas különbség egy ilyen, az ország jövőjét alapvetően meghatározó kérdésben.

Érdekes megjegyezni, hogy csak a 2010-es években nagyjából 1,4 millió EU-n kívüli ember, főleg ázsiaiak, és afrikaiak kaptak brit állampolgárságot. A Brexit szavazás során pedig mindössze 1,3 millióval szavaztak többen a távozásra, mint a maradásra.

Ez a bemutatott néhány adat tökéletesen igazolja, hogy a bevándorlás miként alakítja át egy ország politikai arculatát. Látszik a multikulturalizmus hatása, az, hogy az eltérő hátterű emberek egészen máshogy látják az ország szempontjából legfontosabb kérdéseket is. A népesség ilyen átalakulása rákényszeríti a politikusokat arra, hogy más irányba vigyék az országokat, hiszen ha a jellemzően amúgy is megosztott társadalmakon belül megjelenik egy – akár a voksoknak csak néhány százalékát adó, de – egyirányba szavazó bevándorló csoport, akkor ők könnyen válhatnak a mérleg nyelvévé a választások során. Így már viszonylag kevés bevándorló szavazó hatására is visszaszorulhat a mainstream politikában a bevándorlás kritizálása, az eredmény pedig a fokozódó migráció. Nyugat-Európában szinte mindenhol ez történt.

A Brexit népszavazás azért különösen érdekes, mert nem egy ország irányításáról, hanem konkrétan a szuverenitásról szólt, arról, hogy több Európát, vagy kevesebb Európát akarnak az Egyesült Királyság lakói. A tömeges migrációt támogató, Európai Egyesült Államokra vágyó baloldali politikusok elégedettek lehettek a bevándorlók szavazási viselkedése láttán. Világosan kiderült, hogy az őshonos britek kevesebb, a bevándorlók pedig egyértelműen több Európát akartak. A britek 2016-ban azonban kiléptek az EU-ból, mivel a bevándorlók még nem voltak elegen ahhoz, hogy eldöntsék a népszavazást.