„Maria hazafelé tartott kerékpárjával egy buliból 2016-ban, Freiburgban, amikor Khavári lelökte a biciklijéről, megharapta, fojtogatta és megerőszakolta, majd egy folyóparton hagyta, ahol megfulladt. Amikor Khavári egy évvel korábban Németországba érkezett, azt állította, hogy kíséret nélküli kiskorú Afganisztánból, így egy német befogadócsaládnál helyezték el, és iskolába küldték. A nyomozás kiderítette, hogy ekkor a húszas éveiben járt, és valószínűleg Iránból származik. Mielőtt Németországba érkezett volna, Görögországban már elítélték gyilkossági kísérletért, de nem került börtönbe. A németországi per során a görög rendőrség képviselője megemlítette, hogy a férfi nem tanúsított megbánást. Amikor arról kérdezték, hogy lelökött egy nőt egy szikláról, Khavári azt válaszolta: »Csak egy nő volt.«”

Ez csak egy az Ayaan Hirsi Ali könyvében olvasható számos megdöbbentő bűncselekmény közül. Ehhez hasonló gyilkosság a héten is történt Németországban, ami jelzi, hogy időszerű foglalkozni a nyugati nőket fenyegető veszélyekkel.

A történelem vége és az utolsó ember című könyv 1992-ben jelent meg. Francis Fukuyama híres kötete három évtizede az egyik legjobb példája annak az arrogáns nyugati szemléletnek, mely szerint vitathatatlan, hogy minden társadalmi rendszerek legjobbika a liberális demokrácia, és a történelem ezentúl csak arról fog szólni, hogy a kevésbé felvilágosult népek sorban magukévá teszik a liberális demokrácia értékeit, az emberiség pedig halad egy szép, szivárványos jövő felé. Bár Fukuyamát az elmúlt évtizedekben számtalanszor megcáfolta a valóság, felvilágosult körökben még mindig megingathatatlan a liberális demokráciák morális felsőbbrendűségébe és törvényszerű győzelmébe vetett hit. Ayaan Hirsi Ali munkája újabb bizonyíték arra, hogy a liberálisok tévednek.

A Préda – Bevándorlás, iszlám és a női jogok hanyatlása című könyv első, „Visszafordul az idő kereke” fejezete már a címével is felhívja a figyelmet arra, hogy nem törvényszerű, hogy a nyugati értékek terjednek el más kultúrákban. A tömeges bevándorlás következtében könnyen lehet, hogy pont fordítva lesz, és a nem integrálódó migránsok terjesztik el a nyugati országokban a saját, hozott kultúrájukat. Erről a folyamatról szól a könyv, arról, hogy miként szorulnak vissza a nők jogai a nyugat-európai országokban, és hogyan terjednek el olyan korábban ismeretlen, vagy rég meghaladott jelenségek, mint a nők tömeges utcai zaklatása, az elrendezett házasságok, az antiszemitizmus, vagy a nők nyilvános helyeken való elkülönítése, és otthonukba zárása.

A szerző, Ayaan Hirsi Ali egyáltalán nem vádolható szélsőjobboldali elfogultsággal, hiszen Szomáliában született muszlim családban, 1992-ben érkezett menekültként Hollandiába. Új otthonában parlamenti képviselő is lett, társadalmi aktivitásának középpontjában pedig egyre inkább az iszlám vallással kapcsolatos kritika állt. Egy iszlámkritikus filmen együtt dolgozott Theo van Gogh filmrendezővel, akit a film miatt 2004-ben egy marokkói származású bevándorló a nyílt utcán gyilkolt meg Amszterdamban. Ali is szerepel az Al-Káida célpontjai között, a biztonsági fenyegetettsége is közrejátszik abban, hogy ma már az Egyesült Államokban él.

Európába érkezett menekült, fekete nőként többször hangsúlyozza a könyvében, hogy az írással semmiképpen sem az volt a célja, hogy a szélsőjobboldalnak kedvezzen. Arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy mennyire tarthatatlan az a liberális politika és mainstream média által folytatott stratégia, ami során letagadják a bevándorlásból eredő problémákat.

A tabukat ledöntve nehezen összegyűjtött statisztikákat mutat be a könyv a bevándorlás és a szexuális erőszak terjedésének összefüggéseiről. Kiemeli, hogy mennyire tarthatatlan az, hogy a bűnöző menedékkérők nagyon enyhe büntetéseket kapnak, és még az esetleges kiutasításuk ellenére is a valóságban Európában maradhatnak.

Bemutatja a taharus dzsamai-t, az erőszakolós játékot, ami során férfiak tömegesen erőszakoskodnak nőkkel nyilvános helyeken. A Közel-Keleten ez már régóta ismert, arra szolgál, hogy a nőket megfélemlítse, és száműzze a közterekről. Számos nyugat-európai példát sorol fel a csoportos erőszakra a könyv, ami közül a legismertebb a 2015 szilveszterén történt kölni szexuális támadás, amikor mintegy 1500, többségében nem sokkal korábban érkezett arab és észak-afrikai bevándorló zaklatott tömegesen nőket. Az eset után 661 nő tett feljelentést, a német hatóságok mégis megpróbálták eltussolni a történteket.

Ayaan Hirsi Ali megmutatja azt is, hogy a konkrét szexuális erőszakok csak a jéghegy csúcsát jelentik a női jogok visszaszorulásában. A könyv számtalan példát sorol fel arra, hogy a nyugat-európai országok hatóságai milyen változásokat vezetnek be, hogy alkalmazkodjanak a bevándorlók eltérő kultúrájához. Tehát sok esetben nem a bevándorlók integrálódnak, hanem a nyugati hatóságok alakítják át az országukat úgy, hogy az alkalmazkodjon a migránsok jelenlétéhez. Erre példa, hogy a szexuális zaklatások elkerülésére a nyugat-európai uszodákban külön idősávot jelölnek ki a nőknek, vagy hogy azt ajánlják a nőknek, hogy ne hordjanak túl feltűnő ruházatot, illetve ne tartózkodjanak bizonyos helyeken egyedül sötétedés után. A hasonló változásokat hosszan lehet még sorolni, a hatóságok bizonyos esetekben engedélyezik a gyermekházasságokat, a saría tanácsok működését. Szinte már tragikomikus fejleményekről is olvashatunk a könyvben, mint a szexuális erőszaktól védő speciális futóruhák kifejlesztése.

„Rendőrségi jelentések szerint Mohamed azzal dicsekedett, hogy a törvény felett áll.”

„A férfi többé már nem tekintette Mireille-t önálló személyiségnek; a szemében a lány az övé volt.”

Ez csak két idézet a könyvből, aminek legmegrázóbb része az, ahol konkrét eseteket ismertetve mutatja be a Nyugat-Európában terjedő szexuális erőszakot. A nyugati hatóságok problémás működésére példa annak az afgán menedékkérőnek a története, aki kiskorúakat molesztált egy svéd keresztény táborban, majd arra hivatkozva kapott menekültstátuszt, hogy áttért a keresztény hitre. Vagy az a történet, amikor Németországban egy harmincéves Irakból jött, menedékjogot kért férfi megerőszakolt egy 13 éves lányt, elmenekült, Magyarországon tartóztatták le, majd csupán 3 és fél év börtönbüntetést kapott és Németországban maradhatott. Egészen megdöbbentő eseteket mesél el Ayaan Hirsi Ali. A bírósági jegyzőkönyvekből vett részletek pedig tényleg nagyon felkavaróvá teszik a történeteket.

A Préda egy igazán jól megírt munka, amiből részletesen megismerhetjük, hogy miként változott meg a nyugat-európai nők élete a tömeges bevándorlás következtében. Az MCC Press jóvoltából ez a mellbevágó könyv már magyarul is olvasható.

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” Mindenki ismeri János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatát Gertrudis megölése kapcsán, aminek történetét Katona József a Bánk bánban dolgozta fel. Bérczes Tibor a hollandiai bevándorlással foglalkozó könyvének nem véletlenül lett a címe a Nem kell félnetek jó lesz. Elolvasva a kötetet sokat megtudhatunk Hollandia helyzetéről, és arról, hogy a kell, vagy a félnetek szó után kell kitenni a vesszőt a címben.

A könyv kezdetén a tömeges migráció nemzetközi áttekintése kapcsán a szerző elismeri, hogy a magyar kormányoldal realistábban kezeli a bevándorlás kérdését, mint az ellenzék. Azonban hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a vagy-vagy megközelítéssel, amikor a migrációt egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív jelenségként írják le. A magyar kormány megközelítése szerinte leegyszerűsíti a kérdést, az ellenzék migrációt támogató határtalan humanizmusa pedig „hamis öntetszelgés”.

„Egy bizonyos létszám felett ugyanis a mentőhajó is elsüllyed” írja a migránsok korlátlan befogadásáról. Ezzel pedig mindenképpen egyetérthetünk, hiszen a bevándorlás megítélése kapcsán talán a legfontosabb kérdés az érkezők volumene. Az alacsony szintű migráció gazdagíthatja is a befogadó kultúrát, amennyiben működik az integráció, és nem alakulnak ki párhuzamos társadalmak. Ha azonban a migráció mértéke olyan nagy, hogy az érkezők integrációja nem magától értetődő, akkor fellépnek a problémák. Hollandiában mindenképpen az utóbbi a helyzet, a könyv pedig azokról a kérdésekről szól, amik az elmúlt évtizedekben kialakultak az országban a tömeges migráció következtében.

A Hollandiába bevándorlók legnagyobb csoportjait a volt holland gyarmatokról származók, az indonézek, a suriname-iak, és a Holland Antillák lakói, valamint az iszlám országokból érkezők, főleg törökök és marokkóiak adják. A könyv leginkább az utóbbiakkal foglalkozik, mivel ezeknek a muzulmán csoportoknak az integrációja a legproblémásabb Hollandiában is.

Nagyon érdekes, hogy milyen körülmények, elképzelések vezettek ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben szinte korlátlan mértékben fogadta be az ország a bevándorlókat. A Hollandiában élő „rózsaszín illúziók” közé tartozik a szerző szerint, hogy a multikulturalizmus minden körülmények között csak jó lehet, minden kultúra egyenrangú, és Hollandiában a holland kultúrának nincs semmilyen előjoga az érkezők kultúrájával szemben. Globális legenda az is, hogy gazdasági szempontból egyértelműen előnyös a bevándorlás, mivel ezt a tények számos esetben cáfolják. Szintén illúzió, hogy a nyugati országok elöregedését meg lehet állítani a bevándorlással, hiszen ez maximum néhány évtizedes távlatban működhet, és olyan mértékű migrációra van hozzá szükség, ami teljesen átalakítja az országok lakosságát.

A bevándorlás támogatói sokszor hamis analógiákkal próbálják bizonyítani az igazukat. Ilyen hamis analógia Hollandia esetében például az, hogy manapság azért nem kell aggódni a bevándorlás miatt, mert a Portugáliából származó zsidók, és a francia hugenották sikeresen integrálódtak a holland társadalomba a 17. századi érkezésük után. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy miért következne ebből az, hogy a 21. században is sikeres lesz a sokkal nagyobb létszámot érintő integráció egy teljesen máshogy működő világban, amikor a bevándorlók már könnyedén tarthatják fent a kapcsolatot az anyaországukkal?

Hollandiában évtizedeken keresztül szinte tabu kérdés volt beszélni a bevándorlásról, aminek történelmi gyökerei a gyarmatosítás és a holokauszt zsidó áldozatai miatt érzett lelkiismeret-furdalásból erednek. Sokáig a kisebbségekről csak úgy lehetett beszélni, mint potenciális áldozatokról, akiknek nem is szükséges integrálódni a többségi társadalomba. Ahogy még manapság is sokszor tapasztaljuk, megbélyegeztek és elhallgattattak mindenkit, aki a bevándorlás negatív hatásairól beszélt.

Az utóbbi időben azonban sokat változott a helyzet. Bár még mindig nagyon liberális a holland bevándorlási politika, már kevésbé tabu beszélni a beáramlás szigorításáról. A bevándorlást kritizáló pártok már fontos szerepet játszanak az ország politikájában, ugyanakkor megjelentek az első, kifejezetten bevándorlókat képviselő politikai szerveződések is.

A könyv az összefoglaló részeken kívül interjúk sorozata, amelyekben politikusokkal, bevándorlókkal, a migrációval különböző szempontokból foglalkozó szakemberekkel beszélget a szerző. Bérczes Tibor szerint nem lehet röviden megválaszolni azt a kérdést, hogy siker, vagy kudarc-e a holland integráció története, hiszen az egyes csoportok története más és más. Az egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy bár nincs feltétlenül kudarcra ítélve, garancia sincs arra, hogy működni fog a bevándorlók integrációja. Ezt jól mutatját azok a problémák is, amiket a hazánkba költöző hollandok meséltek el a velük készített interjúnkban.  

Bár a könyvben leírt vélemények nem minden részével érthetünk egyet, az biztos, hogy a könyvet elolvasva sokat megtudhatunk a holland, és úgy általában a nyugat-európai migrációs helyzetről. Arról, hogy hogyan jutottak el Hollandiában a totális tagadásától és tabusításától – talán már túl későn – a problémákkal való részleges szembenézésig. Egy biztos, a holland tömeges bevándorlás történetének megismerése nem fog minket meggyőzni arról, hogy Magyarországnak érdemes belekezdeni egy hasonló, kétséges kimenetelű kísérletbe.

Bár a migrációval kapcsolatos statisztikák sokszor hiányosak, az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala gyűjti az egyes országokban állampolgárságot kapott személyek számát. Ráadásul ezt úgy teszi, hogy a bevándorlók származási országa is nyomon követhető a statisztikákból, ezért ez az adat jól mutatja a nemzetközi migráció irányait is. Bár állampolgárságot jóval kevesebben kapnak, mint ahányan részt vesznek a nemzetközi migrációban, érdemes alaposan megvizsgálni ezeket a számokat, hiszen jól mutatják az egyes országok közötti különbségeket. Fontos mutató ez azért is, mert az állampolgárságot kapók nyilvánvalóan hosszú távon terveznek az adott országban, ők már biztosan tartósan részt vesznek a befogadó társadalmaik alakításában, például a választásokon való részvétellel.

A statisztika szerint 2011 és 2020 közötti tíz évben 6 millió 592 ezer nem európai ember kapott állampolgárságot abban a 31 térképen látható országban, amelyekben az Eurostat összegzi ezt az adatot. Az Egyesült Királyságban és Spanyolországban 1 millió főnél többen, Franciaországban több, mint 900 ezren, Olaszországban és Németországban több, mint 700 ezren lettek állampolgárok olyanok, akik egy másik földrészről származnak.

Első pillantásra látszik a térképen az a döbbenetes különbség, ami a hidegháborús vasfüggöny nyugati és keleti oldala között húzódik a kontinensen. A nyugat- és dél-európai országok 6 millió 542 ezer afrikai, ázsiai, amerikai, óceániai és ismeretlen származású bevándorlónak adtak állampolgárságot tíz év alatt. Ezzel szemben az a 11 kelet-közép-európai és kelet-európai volt szocialista ország, akik az ezredforduló után csatlakoztak az unióhoz mindössze 52 ezernek.

Jól mutatja, hogy egy világ választja el egymástól Európa két felét, ha összehasonlítjuk hazánkat a tömeges bevándorlás támogatásában élen járó Svédországgal. A Magyarországgal nagyjából azonos lakosságszámú skandináv országban 408 ezer Európán kívüli bevándorló kapott állampolgárságot tíz év alatt. Egészen pontosan százszoros különbség van a két ország között, hiszen a magyar adat 4.084 fő, a svéd pedig 408.358 fő.

A wikipédia szerint például összeesküvés-elméletnek nevezett Soros-terv szerint évente egymillió menekültet/bevándorlót kellene befogadnia az EU-nak. A fenti statisztika szerint az elmúlt évtizedben nem is voltunk messze ettől az egymillió fő/évtől az állampolgárságot kapók tekintetében. Ha pedig a mi régiónk is hozná a nyugati országok által ”teljesített” számokat, akkor még közelebb lennénk az évi egymillió főhöz uniós szinten.

Láthattuk a Brexit népszavazás eredményei alapján is, hogy a bevándorló hátterű emberek mennyire máshogy gondolkoznak például az európai országok szuverenitásának kérdésében is. Ha az unió különböző országaiban ennyire eltérő társadalmi folyamatok zajlanak, akkor az biztosan nincs jó hatással hosszú távon a közösség kohéziójára, hiszen a folyamatok előrehaladtával egyre inkább mást gondolnak majd az országok állampolgárai a kívánatos fejlődési útról. Nem véletlen, hogy Brüsszelben például a betelepítési kvóták alkalmazásával próbálnák megoldani ezt a problémát, így csökkentve az országok közötti különbséget, és ráerőltetni minden országra a nyugaton választott irányt, ami végső soron a nemzetállamok feloldódásához vezet.

La pacchia é finita – a mulatságnak vége. Ezekkel a szavakkal üzent még 2018-as belügyminiszteri kinevezése után Matteo Salvini a migrációt támogatóknak. Bár sikerült jelentősen csökkentenie a tengeren illegálisan érkezők számát, a bevándorlást támogató erők támadásai miatt csak rövid ideig tölthette be a miniszteri tisztségét. Néhány év szünet után azonban most újra miniszter lesz a kormány második legerősebb pártja, a Liga vezetőjeként. A milánói fenegyerek ma is az egyik legbefolyásosabb politikus Olaszországban, Chiara Giannini újságíró Matteo Salvini vagyok című könyve egy olyan olasz hazafiról szól, aki valószínűleg még hosszú éveken keresztül meghatározó lesz nemcsak az olasz, de az európai politikában is.