A brit választások eredményeinek elemzésekor látszik, hogy az egyes jövedelmi csoportok között már nincs jelentős különbség a pártszimpátiában. Míg korábban a baloldal fő bázisát a szegényebb, dolgozó emberek jelentették, addig a legutolsó parlamenti választások eredményeiből az látszik, hogy a baloldali Munkáspárt ugyanúgy teljesített a legszegényebb csoportokban is, mint a gazdagabbak között, és minden jövedelmi osztályban alaposan kikapott a jobboldaltól.
Ennek hátterében az áll, hogy az elmúlt évtizedekben a baloldal az Egyesült Királyságban is lecserélte a korábbi fő szavazóbázisát, a munkásosztályt a bevándorlókra. Az új brit multikulturális társadalomban már nem a jövedelmi helyzet, hanem sokkal inkább az etnikum és a vallás határozza meg azt, hogy a szavazók melyik pártot választják.
Ezt bizonyítja, hogy miközben a Konzervatív Párt országos szinten nagy győzelmet aratott a 2019-es választáson, a képviselői helyek bőven több, mint felét megszerezve, addig a nem fehér etnikumú választók körében csak harmadannyi szavazatot kapott a jobboldali párt, mint a baloldali Munkáspárt. Nem véletlen, hogy ezen a választáson a baloldal szinte csak a nagyvárosokban szerzett mandátumokat, ott, ahol magasabb az aránya a bevándorló hátterű lakosságnak.
A bevándorlók közül a baloldal kiemelten számíthat a muszlim vallásúakra, akikkel igen szoros kapcsolatot ápolnak. 2017-es brit parlamenti választásokon például a muszlim szavazók 85 százaléka támogatta a Munkáspártot és csak 11 százalékuk a Konzervatív Pártot. A muszlimok ráadásul egyre jelentősebb politikai tényezőnek számítanak a szigetországban, hiszen az arányuk folyamatosan nő, a legutolsó adatok szerint a több, mint 4 millió iszlám hívő már a lakosság 6 százalékát adja az Egyesült Királyságban.
A parlamenti választásokhoz hasonlóan a helyhatósági választások eredményeit megnézve is azt láthatjuk, hogy a muszlimok a baloldal elkötelezett hívei.
Angliában a megválasztott iszlám hívő önkormányzati tanácsnokok száma folyamatosan emelkedik, 2014-ben 327, 2018-ban 380, 2022-ben pedig 443 muszlim nyert a The Muslim News összesítése szerint. Mivel ezeken a választásokon 4200-4400 tanácsi mandátum dőlt el,
A muszlimok politikai szimpátiáját jól mutatja, hogy a jelöltek döntő többsége a Munkáspárt színeiben nyerte meg a választást. Jellemző, hogy a muszlim győzteseknek még a 10 százaléka sem a Konzervatív Párt képviselője.
A 277, 341, illetve 352 munkáspárti muszlim győztes azt jelenti, hogy a baloldali párt Angliában megválasztott tanácsnokainak 2014-ben a 13 százaléka, 2018-ban a 14 százaléka, 2022-ben pedig már a 16 százaléka iszlám hívő volt.
Az Egyesült Királyság legismertebb muszlim politikusa a pakisztáni hátterű Sadiq Khan, akit 2016-ban választották London polgármesterévé. Ezzel ő lett az első muszlim polgármester egy nyugati fővárosban. A szülei 1968-ban érkeztek Londonba, Khan már ott született. A szunnita vallású politikus szintén a Munkáspártot képviseli.
A munkáspárti Sadiq Khan az első muszlim, akit megválasztottak egy nyugati főváros polgármesterének (Fotó: MTI/EPA/Andy Rain)
Természetesen nem csak a baloldali pártokban vannak bevándorló származású politikusok, tavaly ősszel Rishi Sunak személyében a Konzervatív Párt adta az Egyesült Királyság első ázsiai és első hindu miniszterelnökét, akit megválasztottak a párt elnökévé is. Ez jól mutatja, hogy a bevándorló hátterű britek nem egy teljesen egységes tömb, hiszen például a hindu vallásúak között nincs akkora előnye a Munkáspártnak, mint a muszlimok között.
A fenti önkormányzati választási eredményekből, a Brexit, valamint a parlamenti választási eredményekből azonban látszik, hogy a bevándorló hátterű emberek – kiemelten a muszlim vallásúak – többségében a baloldal politikáját támogatják.
Ahogy nő a bevándorló hátterű szavazók száma, úgy válnak egyre fontosabbá a baloldal számára. Nyugat-Európában mára a baloldali erők gyakorlatilag le is cserélték a korábbi fő bázisukat, a munkásosztályt a bevándorlókra. Ez különösen igaz az Egyesült Királyságra.
Ha csak a muszlim bevándorlókat nézzük, akkor azt látjuk, hogy Franciaország és Németország után a szigetországban él a legtöbb iszlám vallású lakos Nyugat-Európában. Már 2016-ban meghaladta az arányuk a népességből a 6 százalékot. A számuk pedig 4 millió fő felett volt, így ma már jelentős politikai tényezőnek számítanak.
A Brexit népszavazás során is láthattuk, hogy mennyire máshogy gondolkoznak az ország jövőjével kapcsolatos sorskérdésekről a migráns hátterű lakosok, mint az őshonos britek. Az Európai Unióban maradásról döntő szavazáskor a nem fehérek, a muszlimok és a hinduk 70 százalékban szavaztak az unióban maradás mellett, miközben a fehérek csak 46 százalékban, a keresztények pedig csak 42 százalékban.
A Brexit egy speciális szavazás volt, ahol a választók az ország szuverenitásáról dönthettek, azonban más választások során is rendre kiderül, hogy bizony a bevándorló felmenőkkel bíró állampolgárok nem a konzervatív, hagyományos nemzetállami gondolkodás támogatói. A parlamenti választásokon is rendre a baloldali Munkáspártot támogatják az ország új állampolgárai.
Ezzel párhuzamosan az anglikán vallásúaknak csak a 28 százaléka szavazott a baloldali pártra, és 58 százaléka a Torykra, azaz a konzervatívokra. Fontos hangsúlyozni, hogy az anglikánok nem hagyományosan utasítják el a baloldalt, a 90-es években még volt olyan parlamenti választás, amikor többen szavaztak közülük a Munkáspártra, mint a konzervatív oldalra. A 2000-es évek kezdetétől azonban folyamatosan csökkent a baloldal támogatottsága az anglikán vallású britek között, ami jól mutatja azt, hogy hogyan cserélődik ki a Munkáspárt korábbi, alacsonyabb jövedelmű tősgyökeres brit szavazói bázisa a bevándorlókra.
Az anglikán és zsidó szavazók többsége a jobboldalt támogatta. A muszlimok közül pedig szinte mindenki a baloldali pártra szavazott. A nem vallásosak, valamint a nem keresztény, más vallásúak, például a hinduk körében is a baloldal a népszerűbb (Adatok forrása: British Religion in Numbers)
Külön érdekesség, és a baloldal őshonos szavazótáborának elvesztésére szintén jó példa, hogy a hagyományosan balra szavazó brit katolikusok körében is jelentősen csökkent az utóbbi években a Munkáspárt támogatottsága.
Fontos még kiemelni a témában az Egyesült Királyság zsidó vallású szavazóit is, akik az anglikánokkal szinte megegyező arányban támogatják a pártokat. Nem véletlen, hogy a körükben sincs túl nagy támogatottsága a Munkáspártnak, hiszen a zsidókat fenyegeti az a fokozódó antiszemitizmus az országban, ami egyértelmű összefüggésben van a muszlim országokból érkező migrációval.
A legutolsó, 2019-es brit parlamenti választásokon is hatalmas különbség volt az egyes etnikumok pártpreferenciái között. A fehér szavazók között magasan nyert a Konzervatív Párt, a nem fehér szavazók körében viszont háromszor annyi szavazatot kapott a baloldali Munkáspárt, mint a konzervatív oldal.
Az Egyesült Királyságban, más nyugat-európai országokhoz hasonlóan, az etnikum és a vallás vált mára a politikai álláspontot meghatározó egyik legfontosabb szemponttá. Az őshonosok és a bevándorló háttérrel rendelkezők közötti fenti szavazási különbségek jól mutatják, hogy a kialakuló multikulturális társadalmakat milyen új törésvonalak szakítják szét.
Végül megmutatjuk azt is, hogy mennyivel kisebb mértékű ez a politikai megosztottság a jövedelmi csoportok szerint. A legutolsó parlamenti választások eredményei alapján is látható, hogy a bal és jobboldali megosztottságot korábban meghatározó jövedelmi osztályok már nem kulcsfontosságúak a szavazók döntése szempontjából az Egyesült Királyságban.
Az Egyesült Királyság lakói 2016. június 23-án szavaztak arról, hogy az ország kilépjen-e az Európai Unióból. A Brexit népszavazás eredménye közismert, Európa egyik legerősebb állama már nem tagja a szervezetnek.
A britek szuverenitásáról szóló döntés kapcsán sokszor hallhattuk, hogy Skóciában és Észak-Írországban a történelmi múlt, a földrajzi jellemzők miatt jelentős többségben voltak az unióban bennmaradást támogatók.
Londonban és számos nagyvárosban szintén a maradásra szavaztak többen, aminek a hátterében nem csak a nagyvárosi emberek világszerte tapasztalható globalistább világlátása volt. Kevesebbet beszéltünk róla, de a felmérések alapján egyértelmű, hogy a bevándorló hátterű szavazók – akik főleg a nagyvárosokban élnek – sokkal nagyobb arányban voksoltak a bennmaradásra, mint az őshonos britek.
Arról természetesen nincsenek egészen pontos adatok, hogy egy titkos szavazáson az egyes társadalmi csoportok hogyan szavaztak, azonban a választás előtti, és a választás napján készül exit poll felmérések egységesen megmutatták a brit társadalmon belül feszülő különbségeket.
Az Európai Unióból való kilépés támogatása és ellenzése egyes társadalmi csoportokban a Brexit népszavazás napján készített felmérés szerint (Adatok forrása: ipsos.com, lordashcroftpolls.com)
A Brexit szavazás összesített eredménye szerint 17,4 millióan szavaztak a távozás (51,9%), és 16,1 millióan a maradás mellett (48,1%). A fenti grafikonon látható, hogy amíg a fehérek 54%-ban támogatták a kilépést, addig a nem fehérek csak 31%-ban.
A fehér lakosság fenti kategóriája ráadásul egyben kezeli a regionális különbségeket, valamint a fehér bevándorlókat is, akik biztos, hogy máshogy álltak hozzá a kérdéshez, mint az őslakosok. Mivel Skócia és Észak-Írország lakosságának 95%-a fehér, akik ugye a történelmi, földrajzi szempontok miatt szavaztak többségben a bennmaradás mellett, ezért csak Anglián belül a fehérek és nem fehérek szavazatarányánál a valóságban még a fentieknél is nagyobbak voltak a különbségek.
Érdekes megjegyezni, hogy csak a 2010-es években nagyjából 1,4 millió EU-n kívüli ember, főleg ázsiaiak, és afrikaiak kaptak brit állampolgárságot. A Brexit szavazás során pedig mindössze 1,3 millióval szavaztak többen a távozásra, mint a maradásra.
Ez a bemutatott néhány adat tökéletesen igazolja, hogy a bevándorlás miként alakítja át egy ország politikai arculatát. Látszik a multikulturalizmus hatása, az, hogy az eltérő hátterű emberek egészen máshogy látják az ország szempontjából legfontosabb kérdéseket is. A népesség ilyen átalakulása rákényszeríti a politikusokat arra, hogy más irányba vigyék az országokat, hiszen ha a jellemzően amúgy is megosztott társadalmakon belül megjelenik egy – akár a voksoknak csak néhány százalékát adó, de – egyirányba szavazó bevándorló csoport, akkor ők könnyen válhatnak a mérleg nyelvévé a választások során. Így már viszonylag kevés bevándorló szavazó hatására is visszaszorulhat a mainstream politikában a bevándorlás kritizálása, az eredmény pedig a fokozódó migráció. Nyugat-Európában szinte mindenhol ez történt.
A Brexit népszavazás azért különösen érdekes, mert nem egy ország irányításáról, hanem konkrétan a szuverenitásról szólt, arról, hogy több Európát, vagy kevesebb Európát akarnak az Egyesült Királyság lakói. A tömeges migrációt támogató, Európai Egyesült Államokra vágyó baloldali politikusok elégedettek lehettek a bevándorlók szavazási viselkedése láttán. Világosan kiderült, hogy az őshonos britek kevesebb, a bevándorlók pedig egyértelműen több Európát akartak. A britek 2016-ban azonban kiléptek az EU-ból, mivel a bevándorlók még nem voltak elegen ahhoz, hogy eldöntsék a népszavazást.