A brit választások eredményeinek elemzésekor látszik, hogy az egyes jövedelmi csoportok között már nincs jelentős különbség a pártszimpátiában. Míg korábban a baloldal fő bázisát a szegényebb, dolgozó emberek jelentették, addig a legutolsó parlamenti választások eredményeiből az látszik, hogy a baloldali Munkáspárt ugyanúgy teljesített a legszegényebb csoportokban is, mint a gazdagabbak között, és minden jövedelmi osztályban alaposan kikapott a jobboldaltól.

Ennek hátterében az áll, hogy az elmúlt évtizedekben a baloldal az Egyesült Királyságban is lecserélte a korábbi fő szavazóbázisát, a munkásosztályt a bevándorlókra. Az új brit multikulturális társadalomban már nem a jövedelmi helyzet, hanem sokkal inkább az etnikum és a vallás határozza meg azt, hogy a szavazók melyik pártot választják.

Ezt bizonyítja, hogy miközben a Konzervatív Párt országos szinten nagy győzelmet aratott a 2019-es választáson, a képviselői helyek bőven több, mint felét megszerezve, addig a nem fehér etnikumú választók körében csak harmadannyi szavazatot kapott a jobboldali párt, mint a baloldali Munkáspárt. Nem véletlen, hogy ezen a választáson a baloldal szinte csak a nagyvárosokban szerzett mandátumokat, ott, ahol magasabb az aránya a bevándorló hátterű lakosságnak.

A bevándorlók közül a baloldal kiemelten számíthat a muszlim vallásúakra, akikkel igen szoros kapcsolatot ápolnak. 2017-es brit parlamenti választásokon például a muszlim szavazók 85 százaléka támogatta a Munkáspártot és csak 11 százalékuk a Konzervatív Pártot. A muszlimok ráadásul egyre jelentősebb politikai tényezőnek számítanak a szigetországban, hiszen az arányuk folyamatosan nő, a legutolsó adatok szerint a több, mint 4 millió iszlám hívő már a lakosság 6 százalékát adja az Egyesült Királyságban.

A parlamenti választásokhoz hasonlóan a helyhatósági választások eredményeit megnézve is azt láthatjuk, hogy a muszlimok a baloldal elkötelezett hívei.

Angliában a megválasztott iszlám hívő önkormányzati tanácsnokok száma folyamatosan emelkedik, 2014-ben 327, 2018-ban 380, 2022-ben pedig 443 muszlim nyert a The Muslim News összesítése szerint. Mivel ezeken a választásokon 4200-4400 tanácsi mandátum dőlt el,

az Angliában 2022-ben megválasztott 443 muszlim tanácsnok azt jelenti, hogy a győzteseknek már több, mint a 10 százaléka iszlám hívő.

A muszlimok politikai szimpátiáját jól mutatja, hogy a jelöltek döntő többsége a Munkáspárt színeiben nyerte meg a választást. Jellemző, hogy a muszlim győzteseknek még a 10 százaléka sem a Konzervatív Párt képviselője.

A 277, 341, illetve 352 munkáspárti muszlim győztes azt jelenti, hogy a baloldali párt Angliában megválasztott tanácsnokainak 2014-ben a 13 százaléka, 2018-ban a 14 százaléka, 2022-ben pedig már a 16 százaléka iszlám hívő volt.

Az Egyesült Királyság legismertebb muszlim politikusa a pakisztáni hátterű Sadiq Khan, akit 2016-ban választották London polgármesterévé. Ezzel ő lett az első muszlim polgármester egy nyugati fővárosban. A szülei 1968-ban érkeztek Londonba, Khan már ott született. A szunnita vallású politikus szintén a Munkáspártot képviseli.

Természetesen nem csak a baloldali pártokban vannak bevándorló származású politikusok, tavaly ősszel Rishi Sunak személyében a Konzervatív Párt adta az Egyesült Királyság első ázsiai és első hindu miniszterelnökét, akit megválasztottak a párt elnökévé is. Ez jól mutatja, hogy a bevándorló hátterű britek nem egy teljesen egységes tömb, hiszen például a hindu vallásúak között nincs akkora előnye a Munkáspártnak, mint a muszlimok között.

A fenti önkormányzati választási eredményekből, a Brexit, valamint a parlamenti választási eredményekből azonban látszik, hogy a bevándorló hátterű emberek – kiemelten a muszlim vallásúak – többségében a baloldal politikáját támogatják.

A nyugati multikulturális társadalmakban olyan emberek élnek egymás mellett, akik kisebb (nagyobb) részben más történeteket hallgatva, más szokásokat elsajátítva nőnek fel. Persze a befogadó környezet valamennyire mindenkire hatással van, és az önhittség sok nyugati emberrel elhiteti, hogy a nyugati kultúra magasabb rendű, mindenki aszerint szeretne élni, ezért a bevándorlók eredeti kultúrája nem is számít.

De tényleg nem számít? Nem lehet, hogy a nyugat alapvetően félreérti egyes bevándorlócsoportok viselkedését?

A Hudaibiyai békeszerződés megismerése segítségünkre lehet ezen kérdések megválaszolásában. Mivel máig a muzulmán tanítás része, a tömeges migráció és a multikulturális világ mai működése szempontjából is érdemes megismernünk ezt a sorsfordító eseményt, ami az iszlám kultúra hajnalán történt az Arab-sivatag egyik oázisában.

Az iszlám történetírás szerint, miután Mohamed próféta 622-ben kénytelen volt elhagyni szülővárosát Mekkát, a híveivel Medinában telepedett le, és itt alakította ki hatalmi bázisát. Ezekben az években a Mekkát uraló többistenhívő kurais törzs tagjai ellenségesek voltak a muszlimokkal, így a város tiltott terület volt számukra. 628-ban azonban Mohamed álmot látott, ami miatt úgy döntött, hogy elzarándokol Mekkába. 1500 muszlimmal indult a városba, és bár arról megoszlanak a források, hogy vittek-e magukkal fegyvert, Mekka urai ellenséges cselekedetnek értelmezték a közeledésüket, ezért harcosokat küldtek ellenük. Mohamed próféta ekkor nem vállalt csatát, mivel a helyzet nem volt kedvező számára, és ebben az időben a kurais törzs amúgy is alapvetően erősebb volt a muszlimoknál. A csata helyett inkább letáboroztak a Hudaibiya oázisban, és tíz évre szóló fegyverszünetet kötöttek az ellenséggel. A szerződés látszólag kedvezőtlen volt a muszlimok számára, azonban az elégedetlenkedő híveit a próféta meggyőzte, hogy ez a helyes döntés. Nem telt azonban sok idő, és megváltoztak a körülmények. Mivel a békeszerződés megkötésével a muszlimok időt nyertek, megerősödtek, rövid idő alatt új területeket és szövetségesek szereztek. A Hudaibiyai megállapodás után két évvel pedig arra hivatkozva, hogy a mekkaiak megszegték a békeszerződést, a már túlerőben lévő muszlimok megtámadták, és megadásra kényszerítették a nemrég még erősebb ellenfeleiket.

Ez persze csak a történet rövid leírása, de már ebből is világossá válik, hogy a muszlim kultúra forrásaiban eléggé más történetek szerepelnek, mint mondjuk a keresztények Újszövetségében.

Miért érdekes ez a történet? Mert Hudaibiya azt üzeni a muszlimoknak, hogy elfogadható dolog és vallási kötelezettség meghajolni az ellenség előtt, ha az érdekeik így kívánják. A tanulság szerint türelmesnek kell lenni, ki kell várni a megfelelő alkalmat a cselekvésre, amikor már elég erősek ahhoz, hogy győzzenek.

Ez a szemlélet máig jelen van az iszlámon belül, amit jól mutat, hogy Jasszer Arafat palesztin vezető az Izraellel kötött 1993-as olsói egyezményt többször a Hudaibiyai békeszerződéshez hasonlította, utalva arra, hogy az csak arról szól, hogy időt nyerjenek a zsidókkal szemben. Amikor a muszlimok kritizálták Arafatot, amiért engedményeket adott Izraelnek, akkor egyszerűen annyit mondott egy titokban rögzített felvétel szerint, hogy „úgy gondolom, hogy ez a megállapodás nem több, mint amit Mohamed próféta kötött a kurais törzzsel Mekkában.”

A történelem folyamán számtalanszor ugyanezt a hozzáállást láthattuk Indonáziától a Szahara déli pereméig. A kisebbségben lévő muszlimok elfogadják az erősebb fél hatalmát, majd az arányuk növekedésével fokozatosan kényszerítik rá mindenkire a törvényeiket. A folyamat vége pedig sehol sem a kompromisszum a csoportok között, hanem az iszlám totális uralma.

Ugyanezeket a folyamatokat látjuk napjainkban a nyugat-európai nagyvárosokban is, ahol az iszlám hívő bevándorlók kezdetben látszólag elfogadják a nyugati törvényeket, majd a számarányuk növekedésével egyre nyíltabban harcolnak a muszlim szokásaik elismeréséért. Így terjednek fokozatosan Nyugat-Európában a sária bíróságok, és így hallani egyre több nyugati városban a müezzin imára hívó szavát.

A nyugati emberek sokszor tévesen mérik fel a folyamatokat. Azt hiszik, hogy a kezdetben kisebbségben lévő bevándorlók közül mindenki azért jár csendben, mert az integráció útján halad, miközben valójában sokan csupán eltűrik a befogadó országok kultúráját.

Hudaibiya azt tanítja a muzulmánoknak, hogy hajolj meg, hogy később győzhess. Vajon képes a nyugat is tanulni ebből a történetből?  

Mohamed, Adam, Rayan, Gabriel, Ayoub, David, Youssef, Anas, Ibrahim, Imran, Mohammed, Yanis, Noah, Amir, Ali, Hamza, Lucas, Arthur, Mehdi, Zakaria.

Egy főváros húsz leggyakoribb férfi keresztneve ez a felsorolás. Vajon, ha csak ezt a húsz nevet látva kellene megtippelnünk, hogy melyik ország fővárosához tartozik a lista, akkor mit mondanánk? Algéria? Marokkó? Esetleg Szaúd-Arábia? A kvízkérdés természetesen költői, hiszen a címben már elárultuk a választ.

A 18 évnél fiatalabb brüsszeli férfiakra vonatkozó lista jól szemlélteti a nyugat-európai multikulturális projekt előrehaladását. Az első húszból csak kettő olyan név van, ami nem gyakori a muszlim közösségekben. A gyakorisági lista 17. helyén szereplő Lucas, és a 18. Arthur név.

A brüsszeli régióra vonatkozóan a belga statisztikai hivatal névadatbázisában 118 ezer fiatalkorú férfi keresztneve szerepel. A leggyakoribb név a statisztikában magasan a Mohamed, amit csak ebben az írásformában 3.601 fiatal visel. Az erős vallásosságra utaló Mohamed keresztnévnek azonban számtalan más változata is ismert, a különböző országokból érkező muzulmán bevándorlók eltérő formában használják a nevet. Ha ezeket a változatokat összeadjuk, akkor már 6.300 fiatalkorú Mohamedet kapunk Brüsszelben.

2.866 fővel a második leggyakoribb Adam név szintén használatos a muszlim közösségekben a vallás ábrahámita gyökerei miatt. Majd a gyakorisági lista első tíz helyén következik a Rayan, a Gabriel, az Ayoub, a David, a Youssef, az Anas, az Ibrahim és az Imran. Mind a muszlim közösségekben gyakran használt nevek.

Korábbi cikkünkben is bemutattuk már, hogy a teljes lakosságra vonatkoztatva is magasan a Mohamed a leggyakoribb név Brüsszelben, sőt van olyan része az Európai Unió székhelyének, ahol már minden kilencedik férfit Mohamednek hívnak.

Összehasonlításként nézzük még meg a 65 évnél idősebb brüsszeli férfiak között leggyakoribb 20 nevet is gyakorisági sorrendben: Jean, Michel, Mohamed, Jacques, Pierre, André, Philippe, Daniel, Guy, Marc, Christian, Ahmed, Alain, Robert, Paul, Mohammed, Claude, Georges, Roger, Henri.

Már itt is szerepel a Mohamed és az Ahmed, azonban a fiatalokra és az idősekre vonatkozó két húsz neves lista megdöbbentően érzékelteti, hogy milyen változáson megy át Brüsszel, és úgy alapvetően egész Nyugat-Európa.

A Jeanok és Michelek már öregek, átveszik a helyüket a Mohamedek és Youssefek.

Irán ma bemutatta legújabb ballisztikus rakétáját, amelyet Haibarnak neveztek el. Ez idáig egy ma már szinte teljesen átlagos hír a háborútól hangos világunkban. Azonban nagyon tanulságos, hogy mi marad ki ennek a hírnek a közléséből, a nyugati újságíró számára a Haibar egy, a sok jelentés nélküli ismeretlen szó közül, így nem is foglalkozik vele.

Ha azonban kicsit is ismernénk azt az iszlám civilizációt, aminek ma már több millió tagja él a nyugati kultúrkör országaiban, akkor biztos nem mennénk el szó nélkül a rakéta Haibar elnevezése mellett.

„Haibar, haibar zsidók, Mohamed serege még visszatér!” – hangzik a muzulmánok között a mai napig használt vészjósló figyelmeztetés a zsidóknak címezve.

Haibar egy ősi település a mai Szaúd-Arábia területén, ahol 628-ban Mohamed próféta vezetésével a muzulmánok legyőzték az akkor még ott élő zsidókat. Megölték, vagy elüldözték a veszteseket, a behódoló zsidókkal pedig egyezséget kötöttek, ami szerint ha alávetik magukat az iszlám uralomnak, akkor adófizetésért cserébe tovább élhetnek, ugyanakkor akkor üldözik el őket az otthonukból a muzulmánok, amikor akarják. Erre a történetre utal a ma már egyre több nyugati városban is hallható, izrealellenes tüntetésen is skandált fenti mondat, és a Haibar szó.

A rakéta elnevezése tehát nagyon nem véletlen, egyértelmű iráni fenyegetés Izrael részére. Ehhez képest hogyan közli ezt az egyik legnagyobb balliberális portál, amin rendszeresen vádolják a magyar kormányt antiszemitizmussal:

A cikkben pedig semmit nem írnak a Haibar szó jelentéséről, vagy arról, hogy miről is szól ez az elnevezés, pedig az a muzulmán antiszemitizmus egyik legfontosabb jelszava.

A fenti képernyőfotón látható címlap pedig úgy néz ki, mintha az egy konkrét üzenet lenne annak, aki tudja az iráni-izraeli konfliktus hátterét. Nem lenne ez meglepő, mivel a nyugati progresszív baloldal egyre szorosabb kapcsolatot ápol a muzulmánokkal, és egyre gyakoribbak a körükben az Izrael-ellenes kirohanások.

Ennél az értelmezésnél persze egy fokkal megengedőbb az, hogy a nyugati kultúrkörben élő újságíró (és az egész progresszív szerkesztősége…) egyszerűen nincs tisztában az iszlám kultúrában nyilvánvaló jelszavak jelentésével.