„A szabad egyén számára elegendőek az ész útmutatásai, nincs szüksége az egyházra, mely a felnőtt egyént a tekintély gyámsága alá helyezve kiskorúsítja.”

„Marx joggal írta, hogy »az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják. Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára«”

„A nacionalizmus világi vallásként türemkedett be a szekularizáció által üresen hagyott jelentéstérbe, mely értelmet, célt, küldetéstudatot volt képes adni a megölt Isten árváinak. Nietzsche feledhetetlen sorokban idézi fel a képzelt pillanatot, amikor az »esztelen ember« figyelmezteti tudatlan társait, hogy Isten nincs többé.”

„Két világháború, egy hidegháború bizonyította, hogy a modernizáció által megcsalt egyének sokasága a szabadság elöl menekülve a faj, a nemzet, a nép hívószavaira épülő tekintélyelvű rendszerekben keresett támaszt.”

Ezeket a mondatokat nem egy 1970-es tudományos szocializmus tankönyvből idéztük, hanem az ELTE Társadalomtudományi Karának kiadásában, az ELTE tankönyv- és jegyzettámogatási pályázatának támogatásával, 2017-ben megjelent Nemzet és migráció egyetemi tankönyvből.

Csepeli György és Örkény Antal szociológus professzorok munkájának címe alapján azt is gondolhatnánk, hogy az – egyébként bárki által szabadon letölthető – tankönyv sokoldalúan körbejárja a nemzet fogalmát, és közvetlenül a 2015-ös a migrációs válság után, kritikusan is szemléli a világban zajló migrációs folyamatokat. A könyvbe beleolvasva azonban gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy napjaink magyar társadalomtudományától ideológiamentességet, ideológiai sokszínűséget elvárni naivság.

Természetesen nem minden mondata ennyire sarkos, mint a fentiek, de az idézetek jól visszaadják a tankönyv szellemiségét. A nemzet fogalma csak úgy jelenik meg benne, mint az az elavult eszme, ami akadályt jelent a fejlődés előtt. Jellemző módon a szerzők úgy beszélnek a nemzetről, mint ami nem is valóságos, hanem csak egy kitalált valami, véleményük szerint a nemzetek „konstruált valóságot” hoznak létre, ahol „az emberek elhihetik, hogy vannak nemzetek, s közük van egyhez, mely a sajátjuk.”

A nemzetállamok, a nemzeti oldal ideológiája a nacionalizmus, amihez olyan szavakat kapcsolnak a szerzők, mint elkülönülés, bezárkózás és nemzeti öncélúság. „Nem mondhatjuk, hogy a nacionalizmus térnyerése a mai európai gondolkodásban és politikában csupán az aktuális válságok negatív következménye.”  Tehát a nacionalizmus térnyerése egyértelműen negatív. Bár nem teljesen egyértelmű, hogy a nacionalizmus kifejezésén mennyire szélsőséges ideológiát értenek a szerzők a bemutatott piramismodell alapján, de az biztos, hogy a tankönyvben a nacionalizmus a rossz megtestesítője, amivel szemben végig ott a jó oldal, a globalizáció és a multikulturális állam, amit a migráció teremt meg. Mivel a fókuszban ez a rossz nacionalizmus áll, ezért a nemzet fogalma, a nemzeti érzés is negatív színben tűnik fel végig a tankönyvben.

„A nacionalizmus azokban az országokban marad és lesz uralkodó érzület, amelyek lemaradnak a nemzetek versenyében, s a vesztesek az integrációt, a globalizációt, a nemzetfeletti gazdasági, politikai és kulturális erőket okolják a kudarcért.”  Hogy egyértelmű legyen: a tankönyv szerint a nacionalizmus a vesztesek ideológiája. Mondjuk erről meg lehetne kérdezni Izraelt, Japánt, Szingapúrt, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokat is.

A tankönyv íróinak módszere világos: egyetlen egy olyan szerzőt sem idéznek, aki pozitívan beszélne a nemzetek létezéséről, vagy arról, hogy a nemzeti eszmének mekkora szerepe volt az egész emberiség fejlődésében. Ezzel szemben van Marx, Sztálin, Nietzsche és Heidegger, és a könyv íróinak semmivel sem alátámasztott kinyilatkoztatásai a nemzeti eszme káros hatásairól.

Annak ellenére van ez így, hogy egy tankönyvről beszélünk, aminek feladata lenne a társadalomtudományt tanuló hallgatók számára több nézőpontból bemutatni az olyan fontos fogalmaknak, mint a nemzet, a nemzeti szuverenitás, vagy éppen a migráció.

A könyv jelentős részben a migrációt vizsgáló néhány kutatás eredményeinek a bemutatása. Természetesen a professzor szerzők szakszerűen használják a társadalomtudományi kutatások módszertanát, itt inkább azt érdemes észrevenni, hogy maguk a vizsgálati fókuszaik, a kérdésfeltevéseik eldöntik, hogy mit akarnak hangsúlyozni.  Hiába Nemzet és migráció a tankönyv címe, egyetlen egy kutatási kérdés sem vonatkozik például arra, hogy az állampolgárok milyen pozitív hatásokat köszönhetnek a nemzeteknek, vagy, hogy a nemzeti közösségek kohéziójára milyen romboló hatással van a migráció. Azzal a kérdéssel sem foglalkozik a tankönyv, hogy milyen kockázatai vannak a migrációnak. Az ilyen kérdések nem érdeklik a szerzőket, a lényeg, hogy megtudjuk, hogy a nemzetek többségi társadalma mennyire xenofób, iszlamofób és szűklátókörű.

Természetesen a nemzetközi migráció számainak bemutatásakor minden értékelő mondat az Európába érkező migráció jelentőségének kisebbítését célozza. A könyvben elemzett 2013-as adatok szerint Németországban ”csak” 15 százalék, Svédországban 14 százalék, Franciaországban 11 százalék az első generációs bevándorlók aránya, ez pedig nem is olyan magas a szerzők szerint, hiszen a világban van néhány ország, ahol jóval magasabb ez az arány. Összefoglalva megállapítják, hogy „Európa migrációs kitettsége nem tűnik drámainak”, hiszen a 2013-as 34,5 millió Európában élő kontinensen kívülről érkezett migráns nem is olyan sok a teljes népességhez viszonyítva. Már akkor 9 millió afrikai és 19 millió ázsiai bevándorló élt Európában, de természetesen nincs itt semmi látnivaló, a multikulturalizmus szerintük „megkerülhetetlen”.

Nézzünk meg még néhány jellemző idézetet a könyvből:

„Az iszlám bevándorlók tömegei Európában nem találják a népek olvasztótégelyét, mivel az európai népek messze nem elég nyitottak arra, hogy a görög–zsidó–keresztény kultúrától távoli kulturális hátterű bevándorlókat befogadják.” – Természetesen az iszlám bevándorlók semmiről nem tehetnek, minden probléma forrása az, hogy a maradi európaiak nem elég nyitottak feladni a saját kultúrájukat.

„A tömegkommunikáció és a társadalmi média a terrorista cselekményeket a lakosság számára félelemkeltő módon mutatja be.” – Ez a mondat konkrétan már tragikomikus. Mégis hogyan kellene bemutatni a terrorista cselekményeket? Ahogyan azt egyes liberális megmondóemberek teszik, akik úgy beszélnek a számos állampolgár halálával végződő tragédiákról, mint a multikulturális társadalmak természetes velejárói, amik eltörpülnek a bevándorlással járó előnyök mellett?

„Nyugaton az asszimilációs elvárásba bújtatott burkolt xenofóbia jellemző.” – Tehát a szerzők szerint az a hozzáállás, hogy a bevándorlóknak el kell sajátítaniuk a befogadó társadalom kultúráját nem más, mint idegengyűlölet.

A tankönyvben egy szóval sincs például megemlítve, hogy a terrorizmus összefüggésben van a migrációval, hogy a bevándorlók integrációjának hiánya mennyi nehézség forrása Nyugat-Európában, vagy, hogy igenis valós probléma a nők helyzete a muszlim kultúrában. Az ilyen hozzáállás a legliberálisabb európai erőkre jellemző, azokra, akik mindenkit rasszizmussal vádolnak, aki nem az ő véleményükön van.

Természetesen nem kérdés az sem, hogy az ELTE Társadalomtudományi Karán a kevés nemzet és a sok Európa a jó irány:

„A széthúzás és ellenségesség alapján szerveződő hagyományos nemzetállami eszmével szemben megszületett Egyesült Európa víziója kérdőjeleződik meg a tagországok önző, nacionalista és populista törekvéseiben.”

„A nemzet fogalmának 21. századi újragondolása azonban csak az egyik, de nem az egyetlen feltétele egy sikeres, hatékony, az országok együttműködésén alapuló, ugyanakkor nyitott, befogadó és kulturálisan sokszínű Európa megteremtésének.”

A végső megoldás is ismert már, a szociológus professzorok szerint fel kell adni a hagyományos nemzetállami eszmét:

„Az Európai Unió nemzetállamai számára nyilvánvalóan a multietnikai nemzetpolitikai rezsim lehetne a megoldás.”

A szerzőktől az aktuálpolitizálás sem áll távol, zárásként álljon itt még egy rész a tankönyvből, ami akár egy Demokratikus Koalíció közlemény is lehetne:

„Egyes kelet-európai országokban, és különösen Magyarországon, a politika az elmúlt két évben szisztematikusan és agresszívan hiszterizálja a lakosságot az idegenekkel és a menekültekkel szemben. A magyar kormány idegenellenes plakátkampánnyal, hamis nemzeti konzultációval, a határok egyoldalú és teljes lezárásával, a tehermegosztás elleni népszavazással és idegenellenes gyűlöletbeszéddel démonizálja a menekülteket a közvélemény szemében, szándékosan összemosva a menekült emberek tömegét a terrorizmussal, a bűnözéssel, a nők elleni erőszakkal.”

Van még kérdés? Elképzelhetjük, hogy milyenek lehetnek azok az egyetemi órák, amit ezeknek a soroknak az írói tartanak.

A Nemzet és migráció könyvvel nem is az a baj, hogy teljesen hamis, hiszen akár egy legitim – globalista – politikai állásfoglalásnak is tekinthetők a benne megfogalmazott gondolatok. Sokkal inkább az a baj, hogy a tankönyv tartalmát tudományként, tényszerű igazságként tanítják az egyetemi hallgatóknak, miközben az nem több, mint egy ideológia állásfoglalás.

Az ínyencek kedvéért pedig itt van még néhány további érdekes rész, idézet a tankönyvből:

„A nemzet viszonylag későn, a huszadik század második felében került a szociológiai érdeklődési körébe. A szociológia korábban a nemzeti szemponttól függetlenített osztályproblémákra volt inkább fogékony. A szociológusoknak azonban rá kellett döbbeni, hogy az osztályok nemzetekben élnek.” – A rádöbbenés azért még folyamatban van.

„Az etnikai alapon megrajzolt közösségek állampolitikával való feltöltése pedig kedvezőtlen hatással van az egész társadalomra, szembemegy a globalizációval, és a multikulturalizmus sokszor ellentmondásos, de megkerülhetetlen trendjével. Mindez pedig nem csupán azért tragikus, mert súlyosan diszkriminatív eljárás, mert degradálja és megkülönbözteti a más kultúrába született idegent, de azért is, mert az országok hosszú távú gazdasási, társadalmi, népességpolitikai és szociális-jóléti érdekeit sérti.” – A nemzet rossz, a globalizáció jó. Ilyen egyszerű ez.

„A területileg elkülönült modern nemzetállamok védik határaikat, s a nemzeti szuverenitásra hivatkozva fenntartják a jogot, hogy megszabják, kit engednek be területükre, s kit nem.  De van-e bármelyik nemzeti államnak joga arra, hogy polgárait beengedje, és az idegeneket ne engedje be az általa ellenőrzött területre? Végül is emberekről van szó, akik között természettől való egyenlőségük okán nem tehető különbség aszerint, hogy mely állam polgárai” – Ezt a beszédes című, Morális kozmopolitizmus vagy nemzeti öncélúság fejezetben olvashatjuk.

„Ha egyszer már befogadták a menekültet, a nemzeti közösségeknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a menekült a nemzeti közösség teljes jogú tagja, azaz állampolgár legyen, akit az újonnan létesített kötelék egyenjogúvá tesz mindenkivel, akik az állam polgárai. Az állam nem tehet különbséget az állam polgárai között aszerint, hogy miként jutottak az állampolgársághoz.” – Így szólnak az utasítások: mindent meg kell tenniük, nem tehet különbséget. Szó sincs arról, hogy a menekült akár haza is térhet, és ideiglenes a befogadása.

„A gazdasági, politikai és kulturális egységesülés lélektani terhei próbára teszik a közösségi társadalom kötelékeiből kiszabadult egyéneket, akik közül sokan, ha tehetnék, visszamenekülnének a múltba.” – Tehát a közösségben, családban, nemzetben gondolkodó emberek a múltba menekülnek vissza.

„A migrációval foglalkozó szakirodalom egységes a migráció gazdasági előnyeinek megítélésében. Akiket gazdasági okok kényszerítenek migrációra, azok teljesítményre motiváltak, s akár képzetlenek, akár képzettek, megtalálják helyüket a befogadó társadalom munkamegosztási rendszerében.” – A szakirodalom egységes! Azért érdemes lenne ehhez megnézni a nyugat-európai munkaügyi statisztikákat is.

„Emberi jogi szempontból nehéz ellenérveket felhozni a szabad migráció ellen, hiszen senki sem tehet arról, hogy „születési lottó” véletlenje jóvoltából hova született, s aki születési helyével elégedetlen, annak nehéz megokolni, hogy miért kelljen ott is meghalnia, ahol rosszul él.” – A hazád, az otthonod tehát „születési lottó” véletlenje.

„A racionalizáció jól ismert lélektani mechanizmus, melynek feladata az én védelme, a saját énről alkotott pozitív képbe bele nem illő, disszonáns mozzanatok távoltartása, vagy ha már felbukkantak, akkor kiküszöbölésük. Ez a mechanizmus lép életbe, ha a nemzeti identitás pozitivitását fenyegető tények, információk, közlések merülnek fel. A nemzeti racionalizáció nem ismer más igazságot, csak azt, amelyik a saját nemzeté. Ebből adódóan minden nemzetben a kritikai értelmezésekkel szemben elsőbbséget élveznek az önigazoló, a tévedésekért és kudarcokért viselt felelősséget elhárító racionalizációk.” – A nemzeti identitás kulcsa tehát az önbecsapás.

„Ebben a folyamatban a saját csoportom léte feltételezi más csoportok létezését is, amelyről szintén véleményt alkotok. A következő lépésben már nem csupán különbséget látok a saját csoportom és a másik csoport között, hanem ezt a különbséget és a másik csoport tagjait negatív tulajdonságokkal ruházom fel. Így jutunk el azokhoz az általánosításokhoz és sztereotípiákhoz, hogy például a magyarok tehetségesek és műveltek, míg mások lusták és primitívek, tehát a magyarok jobbak, mint mások. Ez utóbbi megállapítás pedig már egy klasszikus etnocentrikus érzésvilág első megnyilvánulása.” – Bezzeg ha nem lennének nemzetek, ilyen rossz dolgok sem lennének!

„Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy a közös Európa nem csupán egy hatékony vállalkozás az itt élők életének jobbítására, de egy közös európai mentalitás és identitás is, akkor a jövő Európájának sikere azon múlik, hogy a fiatalabb generációkat ez mennyire érinti meg, és mik azok a visszahúzó erők, amelyek megakadályozhatják egy közös európai ’nyelv’, kultúra és identitás létrejöttét.” – Egy a lényeg, Európai Egyesült Államokat!

A tankönyv meghatározása szerint „Akkor beszélhetünk nacionalizmusról, ha az etnocentrikus felfogás az egész közösség működését áthatja, rendszerszervező ideológiává válik. Ilyen esetben egy ország politikai irányultságát teljes egészében a nacionalizmus határozza meg: a gazdaságpolitikát éppen úgy, mint ahogy a kül- vagy a kultúrpolitikát.”  Bár a bemutatott piramismodell tetején van ez a rossz nacionalizmus, de a fenti meghatározás alapján ez a nacionalizmus egy normál nemzetállam ideológiája is lehetne, ami véleményünk szerint semmiképpen sem egyértelműen negatív. Sőt.

Érdekes az a rész is, ami a polgáruk saját hazájuk miatt érzett szégyenérzet előfordulását vizsgálja. A szerzők megállapítják, hogy az országok többségében növekedett a szégyenérzet 1995 és 2013 között, ami a leírás sugalmazása szerint inkább jó, hiszen „nyilvánvalóan nincs nemzet, melynek tagjai, ha akarják, ne találnának okot a szégyenérzetre”, és az európai országok többsége szembenézett a múltbeli tetteivel, és bekövetkezett az „emlékezetpolitikai fordulat”. Azonban a „magyarokra még vár az emlékezetpolitikai fordulat.” Szóval mi még nem szégyelljük eléggé a hazánkat.

A népesség gyarapodása természetesen nem egyenletes a világ egyes részein. Az európai migráció szempontjából különösen fontos, hogy az elmúlt évtizedekben a leggyorsabb növekedés Afrikában és Ázsiában történt, amely területekről a legtöbb ember érkezik a kontinensre.

Jól mutatja a hatalmas különbségeket, hogy miközben 7 milliárdról 8 milliárd főre nőtt a Föld népessége, addig Európáé csak 9 millióval, Afrikáé csaknem 400 millióval, Ázsiáé pedig 500 millióval nőtt. Egyedül Indiában 170 millióval élnek jelenleg többen, mint 2011-ben.

A népesedési folyamatokat és az abból eredő jelenségeket még jobban megérthetjük, ha hosszabb távon vizsgáljuk meg az adatokat. Az ENSZ összesítéseiben 1950-ig visszamenőleg szerepelnek a lakosságszámok, így összehasonlíthatók az egyes országok tendenciái az elmúlt évtizedekben.

72 év alatt a föld lakosságszáma 2 és fél milliárd főről nőtt 8 milliárdra, tehát több, mint megháromszorozódott. Nem meglepő módon a háromszoros növekedés átlaga mögött hatalmas különbségek húzódnak meg az országok és kontinensek között.

Európában már számos ország népességszáma évek óta csökken, így a kontinens lélekszáma összességében mindössze 36%-kal nőtt 1950 óta. Bulgáriában és Lettországban egyenesen kevesebben élnek már napjainkban, mint a világháború utáni években.

Ezzel szemben Afrikában hatalmas népességrobbanás történt, több, mint hatszorosára növekedett a földrész népessége, és már eléri az 1 milliárd 400 millió főt. Nem kevés országban megtízszereződött a lakosságszám a fekete kontinensen, Dzsibutiban például 62 ezerről 1 millió főre, Nigerben 2,5 millióról 26 millió főre, Elefántcsontparton 2,6 millióról 28 millió főre nőtt.

A másik legnagyobb népességnövekedéssel rendelkező régió a Közel-Kelet, ahol szintén nagyjából hatszorosára növekedett a népességszám. Itt egészen extrém növekedéseket is láthatunk a gazdag Öböl-menti országokban. A világbajnokságot rendező Katar népessége 25 ezerről 3 millióra, a Dubajt is magába foglaló Egyesült Arab Emirátusok 70 ezerről 10 millió főre nőtt, tehát ezekben az országokban ma több, mint 100-szor annyian élnek, mint 1950-ben.

Az Európába irányuló migráció szempontjából azonban fontosabb, hogy legalább ötszörös népességnövekedés volt az olyan nagy kibocsátó országokban is, mint Afganisztán, Szíria és Irak.  

Ez a népességrobbanás minden előrejelzés szerint tovább folytatódik majd a következő évtizedekben is. Újabb hetven év múlva a legalacsonyabb növekedéssel számoló előrejelzés szerint is meghaladja majd a fekete kontinens lélekszáma a 3 milliárdot. Ha pedig nem változnának a jelenlegi gyerekszámok, akkor már csak Afrikában 8 milliárdan élnének az évszázad végén.

2022. november 15-én tehát eléri a Föld lakosságszáma a 8 milliárd főt. A fenti számokat és a térképet látva világossá válik, hogy milyen fokozódó demográfiai nyomás nehezedik Európára, hiszen a földrajzi és gazdasági jellemzőkből kiindulva a népességrobbanáson áteső országokból a tömeges kivándorlás vágyott iránya eddig is Európa volt, és minden bizonnyal ez így lesz a jövőben is.

Nem kell Londonig utaznunk, hogy igazi multikulturális olvasztótégelyt találjunk, a magyar határtól mindössze 50 kilométerre fekvő Bécs képe is nagyon átalakult az elmúlt évtizedekben.

Az egykori császárváros lakosságszáma Ausztria 1995-ös uniós csatlakozása óta 380 ezer fővel nőtt, és már meghaladja az 1 millió 920 ezret.

Bécs lakosságának ma már a 32 százaléka külföldi állampolgár, a lakosság 37 százaléka pedig külföldön született. A bécsiek 42 százaléka külföldi származású, tehát az osztrák felmenőkkel rendelkezők már csak a város 58 százalékát adják.

A bevándorlók jelentős része Európából, azon belül is az Európai Unió területéről érkezett, azonban egyre nagyobb a nem európai lakosság aránya is a városban.

Már több mint 270 ezer nem európai eredetű ember lakik Bécsben, ők adják a város lakóinak 14 százalékát

– nem véletlen, hogy egyre több beszámolót látni arról, hogy korábban pompás városrészek napjainkban nagyon más képet festenek, mint korábban.

Jól mutatja, hogy milyen gyorsan képes a migráció átfesteni egy város, vagy egy ország arculatát hogy csak 2015-ben, a migrációs válság évében 39 ezer fővel nőtt Bécs népessége.

Bécs valamivel népesebb, mint Budapest, azonban az osztrák változások mértékét jól érzékelteti, ha a bevándorló csoportok létszámát a magyar fővárosi kerületekhez viszonyítjuk. A 76 ezer török bevándorló nagyjából megegyezik a Józsefváros teljes lakosságával, a 28 ezer szír az 5. kerület, a 22 ezer afgán Soroksár, a 145 ezer további Európán kívüli lakos pedig a legnépesebb budapesti kerület, Újbuda lakosságával egyenlő. Mintha ekkora kerületekben csak törökök, szírek, vagy afgánok élnének.

A tömeges migráció mértékére jellemző az is, hogy az osztrák főváros 25 és 45 év közötti lakosságának a fele nem Ausztriában született.

2004 óta a város már nem csak a bevándorlás, hanem a természetes szaporodás következtében is növekszik. Könnyű belátni, hogy nem az őshonos osztrákok között növekedett meg a gyerekszám az utóbbi években. A statisztikák szerint a bécsi négy évnél fiatalabb gyerekek több, mint harmadának nincs osztrák állampolgársága.

Október 9-én Ausztriában elnökválasztást tartanak, érdemes majd a fenti adatok fényében is nézni az eredményeket. Az előző, 2016-os választás második fordulójában a zöldpárti győztes, Alexander Van der Bellen 350 ezerrel kapott több szavazatot, mint a jobboldali Osztrák Szabadságpárt jelöltje. A liberális jelölt győzeleméhez nagyon kellettek a nagyvárosi szavazatok is, Van der Bellen csak Bécsben 250 ezerrel több szavazatot kapott, mint jobboldali riválisa. A bécsi migrációs statisztikák is mutatják, hogy az osztrák választási eredmények hátterében egyre inkább nem csak a nagyvárosok hagyományosan liberálisabb beállítottsága van, hanem a fokozatosan kicserélődő, jellemzően balra szavazó bevándorló népesség is.