A baloldali elit tagjai, a politikusaik, a gazdasági hatalommal bíró cégvezetőik, az értelmiségük, a véleményformálóik végtelen képmutatással minden országban megpróbálják lejáratni a tömeges bevándorlást elutasító embereket. Jobb esetben félrevezetettnek és szűklátókörűnek, rosszabb esetben ostobának, idegengyűlölőnek és rasszistának állítanak be mindenkit, aki nem támogatja a multikulturális társadalmakról alkotott balliberális víziójukat.
Igazán álságosan viselkedés ez a baloldali elit és az ideológiájukat támogató jómódú társadalmi csoportok részéről, hiszen ők közvetlenül keveset érzékelnek a multikulturális társadalom árnyoldalaiból. A Rózsadombon és Újlipótvárosban élők könnyű szívvel támogathatják a tömeges bevándorlást. A London, Párizs, Berlin és Brüsszel elit részeiben lakók nagyon könnyen félrenézhetnek, és úgy tehetnek, mintha nem léteznének azok a problémák, amiket az alacsony képzettségű bevándorlók tömegei okoznak.
Nem az ő szomszédjukba fognak beköltözni az afrikai, ázsiai bevándorlók. Nem nekik kell félniük a nem integrálódott emberek miatt majd az utcán este, amikor hazasétálnak otthonaikba.
Nem az elit, a felső-középosztály tagjai számára jelentenek a migránsok konkurenciát a munkahelyeiken, nem az ő bérüket nyomja le a megjelenésük a munkaerőpiacon.
Nem az ő gyermeküknek lesz nehezebb tanulni a magániskolában az eltérő kultúrájú, beilleszkedési problémákkal küzdő bevándorló gyermekek miatt.
Nem az ő életüket nehezíti meg az, hogy a tömeges bevándorlással természetes módon együtt jár a társadalmi kohézió csökkenése, és ebből fakadóan a jóléti állam leépülése.
Ők maximum annyit érzékelnek a bevándorlókból, hogy lesz, aki olcsón vigyáz a gyerekükre. Lesz, aki olcsón takarít a lakásukban. Lesz alacsonyan fizetett, kedvesen mosolygó bevándorló eladó a boltban, és lesz buszsofőr a buszon. Ők csak azt látják, hogy milyen szépen működik a multikulturális, szép új jövő.
A társadalom szegényebb tagjai számára jelent problémát, hogy a tömeges bevándorlás következtében fenntarthatatlanná válik a jóléti állam, ezért ők jutnak majd rosszabb egészségügyi, vagy szociális ellátásokhoz.
A szegényebbek gyermekei fognak egy osztályba járni a bevándorlógyerekekkel.
Az alacsonyabban képzettek számára fognak a migránsok konkurenciát jelenteni a munkaerőpiacon, az ő bérük lesz alacsonyabb a más kultúrákból érkező bevándorlók miatt.
A bevándorlók tömegei az olcsó lakóövezetekbe fognak költözni, így a szegényebbeknek kell megtapasztalni az eltérő kultúrák együttéléséből fakadó problémákat, ők fognak félni az utcákon.
A multikulturalizmus kialakulásával nem csak megszűnnek a korábban jól működő társadalmi kapcsolatok, és feloldódnak a nemzetállami közösségek. Látszik a fenti példákból is, hogy a társadalom többségének egyszerűen nem érdeke a tömeges bevándorlás támogatása. A migrációpárti baloldaltól azért fordulnak el tömegek, mert nem tetszik nekik az a politika, amit folytatnak.
A baloldal ebben a helyzetben pedig tovább erőlteti a tömeges bevándorlást, hiszen tudják, hogy a migránsok majd rájuk fognak szavazni. A multikulturális együttélésből fakadó problémák pedig már nem érdeklik őket. Ezért is végtelenül képmutató a baloldal, amikor a jobboldal által félrevezetett, szűklátókörű embereknek állítja be a migráció ellenzőit. Egyszerűen lenézik az állampolgárokat, azt feltételezve, hogy nem tudják felmérni a saját érdekeiket.
Belgium adminisztratív és sok más szempontból is területileg három régióra tagolódik. A déli rész a francia ajkú Vallónia, az északi a flamand (holland) nyelvű Flandria, valamint a főváros és közvetlen környezete, a Brüsszel fővárosi régió is külön egységet képez az országon belül..
A friss közvéleménykutatások szerint a Hollandiával határos Flandriában élő emberek több, mint negyede azt mondja, hogy a Vlaams Belang pártra fog szavazni 2024-ben. A párt nevét magyarul Flamand Érdekre lehetne fordítani, a konzervatív és bevándorlásellenes pártot a mainstream médiában természetesen populistának, szélsőjobboldali, esetleg nacionalistának szokták bélyegezni. Ráadásul a felmérések szerint a régió második legnépszerűbb pártja a hasonló elveket valló, szintén konzervatív N-VA, az Új Flamand Szövetség. Jelenleg a két jobboldali pártot támogatná a flamand szavazók közel fele.
Az elemzők szerint a konzervatív pártok erősödése mögött a Belgiumban erősödő szociális-gazdasági nehézségek mellett egyértelműen a tömeges bevándorlással járó problémák állnak. Látva az elmúlt hetek zavargásait Belgium nagyvárosaiban, nem nehéz elképzelnünk, hogy a hagyománytisztelő belga embereket zavarja az, ahogyan átalakult az országuk az elmúlt évtizedekben..
Érdemes ezért megnézni, hogy mégis milyen mértékben alakult át Belgium népessége az elmúlt évtizedekben.
A belga statisztikai hivatal eredet szerint három kategóriára osztja az ország lakosságát. Belga hátterű embernek a statisztikában azt tekintik, akinek már mindkét szülőjének is belga volt az első nemzetisége, ők 2022 január 1-én 7,7 millióan voltak Belgiumban.
Rajtuk kívül él 2,4 millió bevándorló hátterű belga állampolgár is az országban. Közülük 1,2 millió a születésekor még egy másik ország állampolgára volt, a másik 1,2 milliónak pedig legalább az egyik szülője másik országból származik.
Valamint további 1,5 millió külföldi, nem belga állampolgár is él még Belgiumban. Így jön össze az ország 11,6 millió lakosa: 7,7 millió őshonos belga + 2,4 millió bevándorló hátterű belga + 1,5 millió külföldi.
A társadalom mértékének átalakulását jól szemlélteti, hogy az országban a belga háttérrel rendelkezők, az őshonosok aránya a 2002-es 81,2%-ról 2012-re 73,4%-ra, 2022-re pedig 66,6%-ra esett.
Az átalakulás iránya egyértelmű, a 18 év alattiak között már ma is eléri a 47%-ot a nem őshonos belgák aránya.
A bevándorlás hatása más országokhoz hasonlóan Belgiumban is egyértelműen erősebb a nagyvárosokban, és kiemelkedően Brüsszelben. A külföldiek és a bevándorló hátterű állampolgárok aránya Flandriában 25%, Vallóniában 35%, a főváros régiójában pedig 75%.
Ráadásul amíg 2002-ben a nem őshonos belgák közül országos szinten az EU-n és az Egyesült Királyságon kívüliek aránya 40% volt, addigra mostanra az arányuk 52%-ra nőtt, tehát egyre inkább más kultúrákból érkeznek a Belgiumba bevándorló emberek.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a fővárosban a külföldiek nagy része biztosan az unió bürokratája, az adatok megcáfolják ezt. A Brüsszeli régióban a nem őshonos belgák 60%-a az EU-n kívülről származik.
A kereszténységgel hagyományosan ellenséges baloldali és liberális pártok Európa szerte támogatják a bevándorlást, és meglepően elnézőek az iszlám vallással kapcsolatban. Ezt mutatja többek között az is, hogy általában nem támogatják a bevándorlás korlátozását, valamint küzdenek azért, hogy a bevándorlók a lehető leghamarabb állampolgárságot és szavazati jogot kapjanak a nyugat-európai országokban. Nem véletlen ez, globális jelenség, hogy a baloldali pártok az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag lecserélték a munkásosztályt képviselő támogatóikat a bevándorlókra.
A baloldali politikusok kiemelkedően sikeresek a bevándorló szavazatók körében, hiszen az Európába érkező migránsok többségében őket támogatják a választásokon. Franciaországban is ez a helyzet, az elmúlt évtizedek erőteljes – főleg muszlim országokból származó – migrációja nem csak az ország népességét formálta át lényegesen, hanem a politikáját is.
Akik pedig azt gondolják, hogy az előző állítások csupán bevándorlásellenes, jobboldali politikai szólamok, azoknak egy klasszikussal élve csak azt tudjuk mondani, hogy a tények makacs dolgok. Lássunk néhány eredményt az előző évek francia választásairól.
A 2022-es elnökválasztás első fordulójában a felmérések szerint a muszlim szavazók 69%-a a szélsőbaloldali Mélenchont támogatta, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a politikus Emmanuel Macron és Marine Le Pen mögött megszerezte a harmadik helyet 22%-os eredményével. A francia kommunistákhoz kötődő Mélenchon megnyerte az elnökválasztás első fordulóját Párizs több, bevándorlók által lakott negyedében, ami bizonyítja, hogy számíthatott a migráns hátterű szavazatokra.
Az elnökválasztás második fordulójában pedig a muszlimok 85%-a szavazott Emmanuel Macronra a jobboldali jelölttel szemben. Történt ez annak ellenére, hogy az utóbbi időben már a regnáló elnök is felhívta a figyelmet a muszlim szeparatizmus elleni küzdelemre. A második fordulóba be nem jutott Mélenchon nem is buzdította a muszlim híveit arra, hogy szavazzanak Macronra, de azt elmondta, hogy nem szavazhatnak a konzervatív Le Penre. Ennek lett az eredménye a 85%-os muszlim támogatás Macron irányába.
Nézzünk meg még néhány szavazást. A 2022-es francia parlamenti választásokon a nem katolikus vallásúak, akik döntő többségében muszlimok, 38%-a támogatták a baloldali, kommunistákat is tartalmazó listát. A jobboldali Nemzeti Tömörülés listáját pedig csak 8%-uk. A római katolikusok ugyanezt a két listát 38% helyett 13%-ban, és 8% helyett 21%-ban támogatták. Ráadásul jellemző módon külön a muszlim szavazatok itt nem ismerhetőek meg, a nem katolikus eredményekben a muszlim szavazatok egyben vannak kezelve a protestáns, és a hagyományosan konzervatív értékrendű zsidó szavazókkal.
Korábban a 2017-es parlamenti választásokon ugyanez volt a helyzet. A római katolikusok 18%-a szavazott baloldali és 45%-a jobboldali pártokra, míg a más vallású szavazók 36%-a baloldali, és csak 25%-a jobboldali pártokra. Ez hatalmas különbség, és mutatja, hogy milyen szinten a vallási (és az etnikai) háttér határozza meg Franciaországon belül a politikai preferenciákat.
Az sem igaz, hogy a bevándorló hátterű, muszlim szavazók csak a Jean-Marie Le Pen és lánya, Marine Le Pen vezette bevándorlásellenes Nemzeti Tömörülést utasítják el, hiszen a muszlimok korábban is minden esetben a baloldali, liberális pártokat támogatták a jobboldali politikusokkal szemben.
A 2007-es elnökválasztás első fordulójában például a felmérések szerint a francia muszlimok 64%-a a szocialista, 19%-a pedig a centrista jelöltre szavazott. Csak 1%-uk (!) támogatta a későbbi győztes, jobboldali Nicolas Sarkozy-t. Továbbá más, korábbi tanulmányok is alátámasztják, hogy a francia muszlimok hagyományosan balra szavaznak.
Franciaországban is egyre nagyobb jelentősége van, hogy hogyan szavaznak a bevándorló hátterű emberek. Az iszlám vallású lakosság ma már komoly súlyt képvisel az országon belül, körülbelül a népesség 8-10%-át adva. Bár jellemző, hogy nincsenek friss statisztikai adatok az európai muszlim lakosság számáról, a Pew Research Center 2016-os adatai szerint Nyugat-Európán belül Franciaországban él a legtöbb, közel hatmillió iszlám hívő ember.
A Brexit népszavazás kapcsán is láthattuk, hogy a bevándorló hátterű állampolgárok egészen máshogy gondolkoznak az országokkal kapcsolatos legfontosabb kérdésekről, mint az őshonos európaiak. A francia példákból is láthattuk, a bevándorlók számtalan alkalommal bizonyították, hogy megbízható szövetségeseik a balliberális pártoknak, így ahogyan nő a népességen belüli arányuk, úgy lehetetlenül el a hagyományos, nemzeti alapú politizálás a nyugat-európai országokban. Beszélhetnek tehát a balliberális politikusok például a migráció vélt gazdasági hasznáról, vagy humanitárius kötelességekről, sokkal fontosabb lehet számukra, hogy megbízható szavazókat importálnak, és a tömeges bevándorlás segítségével a saját céljaiknak megfelelően alakítják át az európai országok népességét.
„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” Mindenki ismeri János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatát Gertrudis megölése kapcsán, aminek történetét Katona József a Bánk bánban dolgozta fel. Bérczes Tibor a hollandiai bevándorlással foglalkozó könyvének nem véletlenül lett a címe a Nem kell félnetek jó lesz. Elolvasva a kötetet sokat megtudhatunk Hollandia helyzetéről, és arról, hogy a kell, vagy a félnetek szó után kell kitenni a vesszőt a címben.
A könyv kezdetén a tömeges migráció nemzetközi áttekintése kapcsán a szerző elismeri, hogy a magyar kormányoldal realistábban kezeli a bevándorlás kérdését, mint az ellenzék. Azonban hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a vagy-vagy megközelítéssel, amikor a migrációt egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív jelenségként írják le. A magyar kormány megközelítése szerinte leegyszerűsíti a kérdést, az ellenzék migrációt támogató határtalan humanizmusa pedig „hamis öntetszelgés”.
„Egy bizonyos létszám felett ugyanis a mentőhajó is elsüllyed” írja a migránsok korlátlan befogadásáról. Ezzel pedig mindenképpen egyetérthetünk, hiszen a bevándorlás megítélése kapcsán talán a legfontosabb kérdés az érkezők volumene. Az alacsony szintű migráció gazdagíthatja is a befogadó kultúrát, amennyiben működik az integráció, és nem alakulnak ki párhuzamos társadalmak. Ha azonban a migráció mértéke olyan nagy, hogy az érkezők integrációja nem magától értetődő, akkor fellépnek a problémák. Hollandiában mindenképpen az utóbbi a helyzet, a könyv pedig azokról a kérdésekről szól, amik az elmúlt évtizedekben kialakultak az országban a tömeges migráció következtében.
A Hollandiába bevándorlók legnagyobb csoportjait a volt holland gyarmatokról származók, az indonézek, a suriname-iak, és a Holland Antillák lakói, valamint az iszlám országokból érkezők, főleg törökök és marokkóiak adják. A könyv leginkább az utóbbiakkal foglalkozik, mivel ezeknek a muzulmán csoportoknak az integrációja a legproblémásabb Hollandiában is.
Nagyon érdekes, hogy milyen körülmények, elképzelések vezettek ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben szinte korlátlan mértékben fogadta be az ország a bevándorlókat. A Hollandiában élő „rózsaszín illúziók” közé tartozik a szerző szerint, hogy a multikulturalizmus minden körülmények között csak jó lehet, minden kultúra egyenrangú, és Hollandiában a holland kultúrának nincs semmilyen előjoga az érkezők kultúrájával szemben. Globális legenda az is, hogy gazdasági szempontból egyértelműen előnyös a bevándorlás, mivel ezt a tények számos esetben cáfolják. Szintén illúzió, hogy a nyugati országok elöregedését meg lehet állítani a bevándorlással, hiszen ez maximum néhány évtizedes távlatban működhet, és olyan mértékű migrációra van hozzá szükség, ami teljesen átalakítja az országok lakosságát.
A bevándorlás támogatói sokszor hamis analógiákkal próbálják bizonyítani az igazukat. Ilyen hamis analógia Hollandia esetében például az, hogy manapság azért nem kell aggódni a bevándorlás miatt, mert a Portugáliából származó zsidók, és a francia hugenották sikeresen integrálódtak a holland társadalomba a 17. századi érkezésük után. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy miért következne ebből az, hogy a 21. században is sikeres lesz a sokkal nagyobb létszámot érintő integráció egy teljesen máshogy működő világban, amikor a bevándorlók már könnyedén tarthatják fent a kapcsolatot az anyaországukkal?
Hollandiában évtizedeken keresztül szinte tabu kérdés volt beszélni a bevándorlásról, aminek történelmi gyökerei a gyarmatosítás és a holokauszt zsidó áldozatai miatt érzett lelkiismeret-furdalásból erednek. Sokáig a kisebbségekről csak úgy lehetett beszélni, mint potenciális áldozatokról, akiknek nem is szükséges integrálódni a többségi társadalomba. Ahogy még manapság is sokszor tapasztaljuk, megbélyegeztek és elhallgattattak mindenkit, aki a bevándorlás negatív hatásairól beszélt.
Az utóbbi időben azonban sokat változott a helyzet. Bár még mindig nagyon liberális a holland bevándorlási politika, már kevésbé tabu beszélni a beáramlás szigorításáról. A bevándorlást kritizáló pártok már fontos szerepet játszanak az ország politikájában, ugyanakkor megjelentek az első, kifejezetten bevándorlókat képviselő politikai szerveződések is.
A könyv az összefoglaló részeken kívül interjúk sorozata, amelyekben politikusokkal, bevándorlókkal, a migrációval különböző szempontokból foglalkozó szakemberekkel beszélget a szerző. Bérczes Tibor szerint nem lehet röviden megválaszolni azt a kérdést, hogy siker, vagy kudarc-e a holland integráció története, hiszen az egyes csoportok története más és más. Az egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy bár nincs feltétlenül kudarcra ítélve, garancia sincs arra, hogy működni fog a bevándorlók integrációja. Ezt jól mutatját azok a problémák is, amiket a hazánkba költöző hollandok meséltek el a velük készített interjúnkban.
Bár a könyvben leírt vélemények nem minden részével érthetünk egyet, az biztos, hogy a könyvet elolvasva sokat megtudhatunk a holland, és úgy általában a nyugat-európai migrációs helyzetről. Arról, hogy hogyan jutottak el Hollandiában a totális tagadásától és tabusításától – talán már túl későn – a problémákkal való részleges szembenézésig. Egy biztos, a holland tömeges bevándorlás történetének megismerése nem fog minket meggyőzni arról, hogy Magyarországnak érdemes belekezdeni egy hasonló, kétséges kimenetelű kísérletbe.