Recep Tayyip Erdogan a török elnökválasztás második fordulójában magabiztosan győzte le kihívóját, Kemal Kilicdaroglut.
A közelmúlt nehézségei ellenére a választók továbbra is bíznak tehát a hivatalban lévő elnökben, aki az elmúlt években újra szuverén középhatalommá tette Törökországot. Erdogan jóval kritikusabb a nyugattal szemben, mint a kihívója, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy a teljes fősodratú nyugati média úgy mutassa be ezt a választást, mint az elnyomó, maradi hatalom, és a demokratikus, nyugatias ellenzék küzdelmét. Ezért is különösen érdekes megnéznünk, hogy a külföldön élő törökök melyik jelöltet támogatták nagyobb arányban az elnökválasztás során.
Az első forduló után már bemutattuk, hogy a külföldön élő törökök többsége nagyon nem úgy ítélte meg ezt a választást, mint ahogy azt a mainstream nyugati sajtó láttatni szerette volna. A külföldi törökök körében már az első fordulóban megkérdőjelezhetetlen győzelmet aratott Erdogan elnök, most pedig még az első kör eredményét is túlszárnyalta.
A következő térképen országok szintjén láthatóak az elnökválasztás második fordulójának eredményei.
Megismétlődött tehát az első forduló. Kilicdaroglu a második fordulóban is győzött az európai országok többségében, de ez a török elnökválasztás szempontjából szinte teljesen elhanyagolható.
Erdogan hatalmas – az otthoninál is jóval nagyobb – győzelmet aratott azokban az igazán fontos európai országokban, ahol nagy számban élnek törökök.
Jól jelzi a nyugat-európai törökök hangulatát, hogy Németországban – ahol a legnagyobb török diaszpóra él – a hétvégén számos városban utcai felvonulásokkal ünnepelték a helyi törökök Erdogan elnök újraválasztását.
Mit jelentenek ezek a nyugat-európai eredmények a tömeges migráció, és a multikulturális társadalmak működése szempontjából?
Erre is választ ad Cem Özdemir, német mezőgazdasági miniszter csalódott írása. A török származású, zöldpárti politikus az eseményeket látva a közösségi oldalán kiemelte: „az ünneplésben résztvevők nem csak ártalmatlan támogatói egy kissé tekintélyelvű politikusnak. Ez a plurális demokráciánk elutasítása, és bizonyíték arra, hogy kudarcot vallottunk velük szemben.”
A hétvégi török elnökválasztás során Recep Tayyip Erdogan több szavazatot kapott, mint kihívója, Kemal Kilicdaroglu, azonban a regnáló elnök nem érte el az 50 százalékos eredményt, így második fordulót tartanak május 28-án.
A mostani választás során a külföldön élő törökök szavazatait érdemes megvizsgálni közelebbről is, különösen annak fényében, hogy a nyugati fősodratú média egyértelműen kijelölte, hogy a két elnökjelölt közül ki a jó és ki a rossz. Az elnökválasztást nyugaton úgy mutatták be, mint egy elnyomó rezsim és a demokratikus, nyugatias ellenzék küzdelmét.
Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy a Nyugat-Európában élő török bevándorlók döntő többsége a nyugatiasnak mondott, ellenzéki jelöltet támogatta a választáson. A valóság azonban ennek pont az ellenkezője.
A következő térképen jól látható, hogy hiába kapott több szavazatot Kilicdaroglu az európai országok többségében, ezek közül az elnökválasztás szempontjából viszonylag jelentős ország csak az Egyesült Királyság és Svájc. Azokban az európai országokban, ahol nagy tömegben élnek törökök, hatalmas győzelmet aratott Erdogan.
A legnagyobb török népességgel rendelkező ország Törökországon kívül Németország. Itt Erdogan 240 ezer szavazattal kapott többet kihívójánál. A nyugat-európai szavazatok súlyát jól mutatja, hogy a török elnök ugyanennyi szavazattal kapott kevesebbet Kilicdaroglunál Ankarában és Isztambulban együttvéve. Tehát Erdogan egyedül a németországi szavazatokkal kompenzálni tudta a szavazatok negyedét adó két török nagyvárosban elszenvedett hátrányát.
Érdemes elgondolkozni azon is, hogy a tömeges migráció, és a bevándorlók sikeres integrációja szempontjából mit jelentenek ezek az eredmények. Talán a legfontosabb tanulság az, hogy a nemzeti és kulturális kötődés a nyugatra érkezés után is fontos marad a bevándorlók egy jelentős része számára.
A kereszténységgel hagyományosan ellenséges baloldali és liberális pártok Európa szerte támogatják a bevándorlást, és meglepően elnézőek az iszlám vallással kapcsolatban. Ezt mutatja többek között az is, hogy általában nem támogatják a bevándorlás korlátozását, valamint küzdenek azért, hogy a bevándorlók a lehető leghamarabb állampolgárságot és szavazati jogot kapjanak a nyugat-európai országokban. Nem véletlen ez, globális jelenség, hogy a baloldali pártok az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag lecserélték a munkásosztályt képviselő támogatóikat a bevándorlókra.
A baloldali politikusok kiemelkedően sikeresek a bevándorló szavazatók körében, hiszen az Európába érkező migránsok többségében őket támogatják a választásokon. Franciaországban is ez a helyzet, az elmúlt évtizedek erőteljes – főleg muszlim országokból származó – migrációja nem csak az ország népességét formálta át lényegesen, hanem a politikáját is.
Akik pedig azt gondolják, hogy az előző állítások csupán bevándorlásellenes, jobboldali politikai szólamok, azoknak egy klasszikussal élve csak azt tudjuk mondani, hogy a tények makacs dolgok. Lássunk néhány eredményt az előző évek francia választásairól.
A 2022-es elnökválasztás első fordulójában a felmérések szerint a muszlim szavazók 69%-a a szélsőbaloldali Mélenchont támogatta, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a politikus Emmanuel Macron és Marine Le Pen mögött megszerezte a harmadik helyet 22%-os eredményével. A francia kommunistákhoz kötődő Mélenchon megnyerte az elnökválasztás első fordulóját Párizs több, bevándorlók által lakott negyedében, ami bizonyítja, hogy számíthatott a migráns hátterű szavazatokra.
Az elnökválasztás második fordulójában pedig a muszlimok 85%-a szavazott Emmanuel Macronra a jobboldali jelölttel szemben. Történt ez annak ellenére, hogy az utóbbi időben már a regnáló elnök is felhívta a figyelmet a muszlim szeparatizmus elleni küzdelemre. A második fordulóba be nem jutott Mélenchon nem is buzdította a muszlim híveit arra, hogy szavazzanak Macronra, de azt elmondta, hogy nem szavazhatnak a konzervatív Le Penre. Ennek lett az eredménye a 85%-os muszlim támogatás Macron irányába.
Nézzünk meg még néhány szavazást. A 2022-es francia parlamenti választásokon a nem katolikus vallásúak, akik döntő többségében muszlimok, 38%-a támogatták a baloldali, kommunistákat is tartalmazó listát. A jobboldali Nemzeti Tömörülés listáját pedig csak 8%-uk. A római katolikusok ugyanezt a két listát 38% helyett 13%-ban, és 8% helyett 21%-ban támogatták. Ráadásul jellemző módon külön a muszlim szavazatok itt nem ismerhetőek meg, a nem katolikus eredményekben a muszlim szavazatok egyben vannak kezelve a protestáns, és a hagyományosan konzervatív értékrendű zsidó szavazókkal.
Korábban a 2017-es parlamenti választásokon ugyanez volt a helyzet. A római katolikusok 18%-a szavazott baloldali és 45%-a jobboldali pártokra, míg a más vallású szavazók 36%-a baloldali, és csak 25%-a jobboldali pártokra. Ez hatalmas különbség, és mutatja, hogy milyen szinten a vallási (és az etnikai) háttér határozza meg Franciaországon belül a politikai preferenciákat.
Az sem igaz, hogy a bevándorló hátterű, muszlim szavazók csak a Jean-Marie Le Pen és lánya, Marine Le Pen vezette bevándorlásellenes Nemzeti Tömörülést utasítják el, hiszen a muszlimok korábban is minden esetben a baloldali, liberális pártokat támogatták a jobboldali politikusokkal szemben.
A 2007-es elnökválasztás első fordulójában például a felmérések szerint a francia muszlimok 64%-a a szocialista, 19%-a pedig a centrista jelöltre szavazott. Csak 1%-uk (!) támogatta a későbbi győztes, jobboldali Nicolas Sarkozy-t. Továbbá más, korábbi tanulmányok is alátámasztják, hogy a francia muszlimok hagyományosan balra szavaznak.
Franciaországban is egyre nagyobb jelentősége van, hogy hogyan szavaznak a bevándorló hátterű emberek. Az iszlám vallású lakosság ma már komoly súlyt képvisel az országon belül, körülbelül a népesség 8-10%-át adva. Bár jellemző, hogy nincsenek friss statisztikai adatok az európai muszlim lakosság számáról, a Pew Research Center 2016-os adatai szerint Nyugat-Európán belül Franciaországban él a legtöbb, közel hatmillió iszlám hívő ember.
A Brexit népszavazás kapcsán is láthattuk, hogy a bevándorló hátterű állampolgárok egészen máshogy gondolkoznak az országokkal kapcsolatos legfontosabb kérdésekről, mint az őshonos európaiak. A francia példákból is láthattuk, a bevándorlók számtalan alkalommal bizonyították, hogy megbízható szövetségeseik a balliberális pártoknak, így ahogyan nő a népességen belüli arányuk, úgy lehetetlenül el a hagyományos, nemzeti alapú politizálás a nyugat-európai országokban. Beszélhetnek tehát a balliberális politikusok például a migráció vélt gazdasági hasznáról, vagy humanitárius kötelességekről, sokkal fontosabb lehet számukra, hogy megbízható szavazókat importálnak, és a tömeges bevándorlás segítségével a saját céljaiknak megfelelően alakítják át az európai országok népességét.
Az Egyesült Királyság lakói 2016. június 23-án szavaztak arról, hogy az ország kilépjen-e az Európai Unióból. A Brexit népszavazás eredménye közismert, Európa egyik legerősebb állama már nem tagja a szervezetnek.
A britek szuverenitásáról szóló döntés kapcsán sokszor hallhattuk, hogy Skóciában és Észak-Írországban a történelmi múlt, a földrajzi jellemzők miatt jelentős többségben voltak az unióban bennmaradást támogatók.
Londonban és számos nagyvárosban szintén a maradásra szavaztak többen, aminek a hátterében nem csak a nagyvárosi emberek világszerte tapasztalható globalistább világlátása volt. Kevesebbet beszéltünk róla, de a felmérések alapján egyértelmű, hogy a bevándorló hátterű szavazók – akik főleg a nagyvárosokban élnek – sokkal nagyobb arányban voksoltak a bennmaradásra, mint az őshonos britek.
Arról természetesen nincsenek egészen pontos adatok, hogy egy titkos szavazáson az egyes társadalmi csoportok hogyan szavaztak, azonban a választás előtti, és a választás napján készül exit poll felmérések egységesen megmutatták a brit társadalmon belül feszülő különbségeket.
Az Európai Unióból való kilépés támogatása és ellenzése egyes társadalmi csoportokban a Brexit népszavazás napján készített felmérés szerint (Adatok forrása: ipsos.com, lordashcroftpolls.com)
A Brexit szavazás összesített eredménye szerint 17,4 millióan szavaztak a távozás (51,9%), és 16,1 millióan a maradás mellett (48,1%). A fenti grafikonon látható, hogy amíg a fehérek 54%-ban támogatták a kilépést, addig a nem fehérek csak 31%-ban.
A fehér lakosság fenti kategóriája ráadásul egyben kezeli a regionális különbségeket, valamint a fehér bevándorlókat is, akik biztos, hogy máshogy álltak hozzá a kérdéshez, mint az őslakosok. Mivel Skócia és Észak-Írország lakosságának 95%-a fehér, akik ugye a történelmi, földrajzi szempontok miatt szavaztak többségben a bennmaradás mellett, ezért csak Anglián belül a fehérek és nem fehérek szavazatarányánál a valóságban még a fentieknél is nagyobbak voltak a különbségek.
Érdekes megjegyezni, hogy csak a 2010-es években nagyjából 1,4 millió EU-n kívüli ember, főleg ázsiaiak, és afrikaiak kaptak brit állampolgárságot. A Brexit szavazás során pedig mindössze 1,3 millióval szavaztak többen a távozásra, mint a maradásra.
Ez a bemutatott néhány adat tökéletesen igazolja, hogy a bevándorlás miként alakítja át egy ország politikai arculatát. Látszik a multikulturalizmus hatása, az, hogy az eltérő hátterű emberek egészen máshogy látják az ország szempontjából legfontosabb kérdéseket is. A népesség ilyen átalakulása rákényszeríti a politikusokat arra, hogy más irányba vigyék az országokat, hiszen ha a jellemzően amúgy is megosztott társadalmakon belül megjelenik egy – akár a voksoknak csak néhány százalékát adó, de – egyirányba szavazó bevándorló csoport, akkor ők könnyen válhatnak a mérleg nyelvévé a választások során. Így már viszonylag kevés bevándorló szavazó hatására is visszaszorulhat a mainstream politikában a bevándorlás kritizálása, az eredmény pedig a fokozódó migráció. Nyugat-Európában szinte mindenhol ez történt.
A Brexit népszavazás azért különösen érdekes, mert nem egy ország irányításáról, hanem konkrétan a szuverenitásról szólt, arról, hogy több Európát, vagy kevesebb Európát akarnak az Egyesült Királyság lakói. A tömeges migrációt támogató, Európai Egyesült Államokra vágyó baloldali politikusok elégedettek lehettek a bevándorlók szavazási viselkedése láttán. Világosan kiderült, hogy az őshonos britek kevesebb, a bevándorlók pedig egyértelműen több Európát akartak. A britek 2016-ban azonban kiléptek az EU-ból, mivel a bevándorlók még nem voltak elegen ahhoz, hogy eldöntsék a népszavazást.