Hudaibiya - Az iszlám igazi arca?

A nyugati multikulturális társadalmakban olyan emberek élnek egymás mellett, akik kisebb (nagyobb) részben más történeteket hallgatva, más szokásokat elsajátítva nőnek fel. Persze a befogadó környezet valamennyire mindenkire hatással van, és az önhittség sok nyugati emberrel elhiteti, hogy a nyugati kultúra magasabb rendű, mindenki aszerint szeretne élni, ezért a bevándorlók eredeti kultúrája nem is számít.

De tényleg nem számít? Nem lehet, hogy a nyugat alapvetően félreérti egyes bevándorlócsoportok viselkedését?

A Hudaibiyai békeszerződés megismerése segítségünkre lehet ezen kérdések megválaszolásában. Mivel máig a muzulmán tanítás része, a tömeges migráció és a multikulturális világ mai működése szempontjából is érdemes megismernünk ezt a sorsfordító eseményt, ami az iszlám kultúra hajnalán történt az Arab-sivatag egyik oázisában.

Az iszlám történetírás szerint, miután Mohamed próféta 622-ben kénytelen volt elhagyni szülővárosát Mekkát, a híveivel Medinában telepedett le, és itt alakította ki hatalmi bázisát. Ezekben az években a Mekkát uraló többistenhívő kurais törzs tagjai ellenségesek voltak a muszlimokkal, így a város tiltott terület volt számukra. 628-ban azonban Mohamed álmot látott, ami miatt úgy döntött, hogy elzarándokol Mekkába. 1500 muszlimmal indult a városba, és bár arról megoszlanak a források, hogy vittek-e magukkal fegyvert, Mekka urai ellenséges cselekedetnek értelmezték a közeledésüket, ezért harcosokat küldtek ellenük. Mohamed próféta ekkor nem vállalt csatát, mivel a helyzet nem volt kedvező számára, és ebben az időben a kurais törzs amúgy is alapvetően erősebb volt a muszlimoknál. A csata helyett inkább letáboroztak a Hudaibiya oázisban, és tíz évre szóló fegyverszünetet kötöttek az ellenséggel. A szerződés látszólag kedvezőtlen volt a muszlimok számára, azonban az elégedetlenkedő híveit a próféta meggyőzte, hogy ez a helyes döntés. Nem telt azonban sok idő, és megváltoztak a körülmények. Mivel a békeszerződés megkötésével a muszlimok időt nyertek, megerősödtek, rövid idő alatt új területeket és szövetségesek szereztek. A Hudaibiyai megállapodás után két évvel pedig arra hivatkozva, hogy a mekkaiak megszegték a békeszerződést, a már túlerőben lévő muszlimok megtámadták, és megadásra kényszerítették a nemrég még erősebb ellenfeleiket.

Ez persze csak a történet rövid leírása, de már ebből is világossá válik, hogy a muszlim kultúra forrásaiban eléggé más történetek szerepelnek, mint mondjuk a keresztények Újszövetségében.

Miért érdekes ez a történet? Mert Hudaibiya azt üzeni a muszlimoknak, hogy elfogadható dolog és vallási kötelezettség meghajolni az ellenség előtt, ha az érdekeik így kívánják. A tanulság szerint türelmesnek kell lenni, ki kell várni a megfelelő alkalmat a cselekvésre, amikor már elég erősek ahhoz, hogy győzzenek.

Ez a szemlélet máig jelen van az iszlámon belül, amit jól mutat, hogy Jasszer Arafat palesztin vezető az Izraellel kötött 1993-as olsói egyezményt többször a Hudaibiyai békeszerződéshez hasonlította, utalva arra, hogy az csak arról szól, hogy időt nyerjenek a zsidókkal szemben. Amikor a muszlimok kritizálták Arafatot, amiért engedményeket adott Izraelnek, akkor egyszerűen annyit mondott egy titokban rögzített felvétel szerint, hogy „úgy gondolom, hogy ez a megállapodás nem több, mint amit Mohamed próféta kötött a kurais törzzsel Mekkában.”

A történelem folyamán számtalanszor ugyanezt a hozzáállást láthattuk Indonáziától a Szahara déli pereméig. A kisebbségben lévő muszlimok elfogadják az erősebb fél hatalmát, majd az arányuk növekedésével fokozatosan kényszerítik rá mindenkire a törvényeiket. A folyamat vége pedig sehol sem a kompromisszum a csoportok között, hanem az iszlám totális uralma.

Ugyanezeket a folyamatokat látjuk napjainkban a nyugat-európai nagyvárosokban is, ahol az iszlám hívő bevándorlók kezdetben látszólag elfogadják a nyugati törvényeket, majd a számarányuk növekedésével egyre nyíltabban harcolnak a muszlim szokásaik elismeréséért. Így terjednek fokozatosan Nyugat-Európában a sária bíróságok, és így hallani egyre több nyugati városban a müezzin imára hívó szavát.

A nyugati emberek sokszor tévesen mérik fel a folyamatokat. Azt hiszik, hogy a kezdetben kisebbségben lévő bevándorlók közül mindenki azért jár csendben, mert az integráció útján halad, miközben valójában sokan csupán eltűrik a befogadó országok kultúráját.

Hudaibiya azt tanítja a muzulmánoknak, hogy hajolj meg, hogy később győzhess. Vajon képes a nyugat is tanulni ebből a történetből?