Van más választás is, mint a nyugati típusú, liberális demokrácia

A Szovjetunió összeomlása után a nyugati elit úgy gondolta, hogy az emberiség előtt álló lényegi kérdések eldőltek. A korábban tévúton járó országok majd szépen sorban magukévá teszik a magasabb rendű nyugati értékeket, és a világ minden táján kivirágoznak a liberális demokráciák. Ennek a gondolkodásnak a legszebb példája Fukuyama munkássága, aki egyenesen a történelem végéről írt, és győztest hirdetett a civilizációk küzdelmében.

Legkésőbb 2001-ben azonban az ikertornyok összeomlásakor be kellett látnunk, hogy csupán nyugati arrogancia volt a történelem végéről fantáziálni. Kiderült, hogy sokkal inkább Huntingtonnak volt igaza, aki már a 90-es években a civilizációk összecsapásáról beszélt. Azóta láttuk a háborúkat Irakban, Afganisztánban, ott voltak az Arab tavasz forradalmai és csalódásai, a folyamatos konfliktus India és Kína, vagy Kína és az USA között. Csak, hogy néhányat megemlítsünk a nagy civilizációk összecsapásai közül.

Tavaly az ukrán-orosz háború mutatta meg élesen, hogy Oroszország nem fogja csendben tűrni, hogy beolvadjon a multikulturális, nyugati világba.

Az elmúlt hetek franciaországi zavargásai pedig azt mutatták meg, hogy a tömegesen érkező bevándorlók sem fognak szépen, csendben beolvadni a multikulturális, nyugati világba.

Fukuyama tévedett, a történelem nem ért véget. Nem ért véget Ukrajnában, Szíriában, Afganisztánban, nem ért véget a Földközi-tengeren hánykódó csónakokban, valamint Brüsszel, Párizs, Berlin és Bécs bevándorlónegyedeiben sem.

Pedig a működőképes multikulturális társadalmakhoz az kellene, hogy a világ ne a civilizációk összecsapásáról szóljon.

Jó kérdés, hogy a nyugat a tömeges migráció és a multikulturalizmus erőltetése kapcsán miért nem látja már be ezt. Lehet, hogy az önhitt nyugati hatalmak egyszerűen rosszul mérik fel a helyzetet, és még mindig azt hiszik, hogy mindenki az ő értékeiket akarja magáévá tenni? Hiszen hogyan is létezhetnének egy ember számára magasabb értékek a szép nyugati eszményeknél, mint például a korlátlan egyéni szabadság?

Azonban miért is lenne vonzó a többszörös identitásválságban lévő nyugat egy magát erősnek tartó civilizációból érkező bevándorló számára? Nem lehet, hogy az érkezők csak addig fogadják el a nyugati értékeket, amíg ez az érdekükben áll? Például egy iszlám civilizációból érkező ember számára miért ne lehetne vonzóbb egy, a személyi szabadságot háttérbe szorító rendszer a demokráciánál?

Az egyre komolyabb konfliktus a civilizációk között előre vetíti, hogy a bevándorlók a jövőben még jobban fognak ragaszkodni a származási országuk kultúrájához. Ha pedig az integráció kevésbé működik, akkor a multikulturális társadalmak sokkal inkább csak egymás mellett élő emberekből állnak majd, és nem lesznek igazi közösségek. Az ilyen együttélések pedig nagyon sérülékenyek.

Az biztos, hogy egy kulturálisan viszonylag homogén, nemzeti alapokon álló társadalom, aminek a tagjai képesek egymásért küzdeni, erősebb és ellenállóbb, mint a csak egymás mellett élő multikulturális csoportok.

Nekünk, magyaroknak az lehet a szerencsénk, hogy Nyugat-Európában már látszanak a multikulturális kísérlet eredményei, és ezért tanulhatunk a hibáikból.

A multikulturális társadalmak utópiája Fukuyama lila ködében fogant. A történelem azonban nem ért véget, az illúzió szertefoszlott. Vajon ki és mikor látja be, hogy a multikulturális társadalmak felsőbbrendűsége is illúzió volt csupán, és a nemzetállamok jelentik a megoldást a 21. század kihívásaira?