A szír és afgán nők fogják megoldani Németország munkaerőhiányát?

Sokszor hangoztatott érv a bevándorlást támogató erők részéről, hogy Európának szüksége van a migránsokra, akik ellensúlyozzák a kontinens elöregedését, és jelentősen hozzájárulnak a gazdaság működéséhez. Ez egy olyan állítás, amit sokan úgy ismételgetnek tényként, hogy az valójában semmivel sincs alátámasztva.

A legkönnyebb azt belátni, hogy nem lehet igaz, hogy minden bevándorlóra, minden esetben szükség van. Társadalmi és gazdasági szempontból az érkező migránsok száma mellett különösen fontos kérdés a származásuk is, az a kultúra, amit magukkal hoznak.

(Most azt hagyjuk is, hogy miért nem családtámogatással próbálják megoldani a társadalmaik elöregedését a nyugati országok. Az ott szóba sem jöhet.)

A német statisztikai hivatal közzétette állampolgárságok szerint a Németországban élő, aktív korúak foglalkoztatási rátáját, ami nagyon jól megmutatja, hogy mekkora különbség van bevándorló és bevándorló között a származási hely szerint.

Az országban élő lengyelek 78 százalékos foglakoztatási rátája még a német állampolgárok 76 százalékát is felülmúlja, ami igazolja, hogy Németország mekkorát profitál az EU keleti államaiból, és hogy a lengyelek tényleg dolgozni mennek a nyugati szomszédjukhoz. Az országban élő románok 75 százalékos foglalkoztatottsága sem marad el jelentősen a németekétől. Más a helyzet azonban az afgán és szír állampolgárokkal.

A Németországban élő munkaképes korú 260 ezer afgánnak csak a 45 százaléka, a több, mint 830 ezer szírnek pedig mindössze a 35 százaléka dolgozik.

Az afgánoknak tehát kevesebb, mint a fele, a szíreknek pedig csak a harmada foglalkoztatott összességében, ami önmagában is lehangoló képet fest az iszlám országokból származók integrációjáról. Az idézett statisztika nemekre bontva azonban még ennél is fontosabb dolgot árul el a tömeges bevándorlással járó társadalmi folyamatokról.

Mindenhol Európában jellemző, hogy a nők foglalkoztatási rátája valamivel alacsonyabb, mint a férfiaké, a zsidó-keresztény hagyományokra épülő nyugati kultúrkörben azonban a nemek egyenlősége miatt ez a különbség nem túl nagy. A statisztika is igazolja ezt, a német és a lengyel nők foglalkoztatási rátája 72, a románoké pedig 64 százalékos.

Ezzel szemben az afgán nőknek csak a 15 százaléka, a szír nőknek pedig csupán a 11 százaléka dolgozik Németországban.

Összehasonlításként: a KSH legfrissebb adatai szerint Magyarországon a foglalkoztatási ráta 74 százalékos. A férfiak 78, a nők 70 százaléka dolgozik.

Vajon milyen társadalmi kohézióról beszélhetünk ezeket az adatokat látva? Milyen esélyük lehet az afgán és szír nőknek, hogy integrálódjanak a német társadalomba, amikor az iszlám kultúra hagyományai szerint Németországban sem járnak dolgozni, és a társadalmi érintkezés más formáit is szinte teljesen megtiltja számukra a környezetük? Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlók jelentős része Európában mindenhol eleve elkülönülten, sok esetben olyan városrészekben él, ahol már többségbe kerültek a migránsok. Így a nyugati minták helyett nem marad más a muszlim nők számára, mint a korai gyerekvállalás, ami meglátszik az iszlám vallásúak magasabb gyermekszámában.

Számos nyugat-európai beszámoló tanúskodik arról, hogy az iszlám országokból származó nők mennyire rossz helyzetben vannak Európában is. A bemutatott adatsor is jól mutatja a párhuzamos társadalmak kialakulását, ami hosszabb távon beláthatatlan következményekkel járhat a nyugat-európai társadalmakra nézve.

Persze mondhatják most erre a migrációpártiak, hogy a szírek és az afgánok menekültek, akiknek még idő kell, hogy integrálódjanak a nyugati munkaerőpiacra. De vajon a 10 százalékos női foglalkoztatás mikor lesz akár csak 20, vagy 30 százalékos?

Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy 2015-ben, a migrációs válság idején még szó sem volt ilyesmiről. A migrációt akkor és ma is támogatók szír fogorvosokra mutatva bélyegeztek meg mindenkit, aki megkérdőjelezte a korlátlan mértékű bevándorlás támogatását, az azóta is működő Willkommenskultur-t.