Soha többé nem taníthatott – így büntették meg a multikulturalizmus kritikusát Nagy-Britanniában

Ray Honeyford egy szegény családban született Manchesterben 1934-ben. Apja képzetlen munkás volt, aki megsérült az első világháborúban, tíz testvére közül hat nem élte meg a felnőttkort. Ebből a helyzetből küzdötte fel magát a nyolcvanas évekre a bradfordi Drummond Középiskola igazgatójává.

Szegény származása miatt is nagyon fontosnak tartotta azt, hogy az iskolák lehetővé tegyék a gyerekek társadalmi felemelkedését. Ez a közép-angliai város iskolájában különösen fontos volt, hiszen már akkoriban meghaladta a 90 százalékot ott a nem fehér, főleg pakisztáni gyerekek aránya. Ebben a közegben Ray Honeyford testközelből érzékelte, hogy a Nagy-Britanniában akkor már uralkodó multikulturális eszmék a gyakorlatban mennyi problémát okoznak. Elege volt ebből, szerette volna hatékonyabbá tenni a brit oktatást, ezért a tapasztalatait 1984-ben megírta a Sir Roger Scruton által szerkesztett The Salisbury Review folyóiratban.

Cikkében leírta azt az aggodalmát, hogy a brit iskolákban alkalmazott multikulturális politikai irányelvek akadályozzák a gyerekek társadalmi integrációját. Például megengedték, hogy sok bevándorló azért küldje haza rendszeresen Pakisztánba vagy Bangladesbe a gyerekeit iskolaidőszakban, hogy ne váljanak túlságosan angollá.

„Egyre több ázsiainak az a célja, hogy a brit társadalmi és politikai kiváltságokat élvezve, a lehető legtovább és legteljesebben megőrizze az indiai szubkontinensről hozott kultúráját, ami ázsiai gettók kialakulásához vezet.” – írta például cikkében.

Szerinte a pakisztáni bevándorlók gyerekei nem sajátítják el az angol öntudatot, mivel az oktatási intézményekben nem nyomatékosítják annak nyelvi, kulturális, történelmi és tradícionális elsőbbségét.

Az indiai származású gyerekek tanulmányi sikerének példáját használta fel arra, hogy bebizonyítsa, a pakisztáni származású gyerekek sikertelenségéről nem a fehér társadalom rasszizmusa tehet, hanem sokkal inkább az eltérő kulturális értékek, és a rosszul működő, multikulturális oktatási rendszer.

Ez egy forradalmi gondolat volt, ami azóta is ellentmond az antirasszisták – máig téves – alaptézisének, ami szerint a kisebbségek minden problémájáról a fehér társadalom elnyomása tehet.

Kritizálta az új, befolyásos, intellektuálisan agresszív fekete értelmiségieket is, akik „keveset tudnak a britekre jellemző visszafogottságról, civilizált párbeszédről és a józan ész tiszteletéről”.

Cikkében támadta a politikai korrektséget, ami hátrányosan érinti az etnikai kisebbségeket is, mivel annak szellemében kevesebbet követelnek tőlük. Különösen fontosnak tartotta az oktatásban az angol nyelv elsőbbségét a nyelvi sokszínűség ünneplése helyett.

Az akkori politika közbeszéd viszonyait így jellemezte:

„A faji lobbi olyan bűntudatot kelt a rendezett körülmények között élő többségi társadalomban, hogy azok már nem pusztán nem mernek megfogalmazni bizonyos gondolatokat, hanem már abban is elbizonytalanodnak, hogy egyáltalán van-e joguk gondolni ezekre a dolgokra.”

Tehát a legfőbb problémája az volt, hogy a multikulturalizmusban a különböző kultúrából származók megmaradnak különbözőnek egy országon belül. Az írás néhány hónapig nem keltett túl nagy feltűnést, de utána felkapta a média. Mondanivalója, nyelvezete és érzelmei különlegesnek számítottak akkoriban a szigetországban.

A cikk hatására hatalmas gyűlöletkampány indult az igazgatóval szemben. Egy érdekcsoport „arcátlan rasszistának” bélyegezte, és munkahelyi továbbképzésre küldte volna, ami „megtisztítja majd a rasszista ideológiájától”. Az iskola településének baloldali, pakisztáni származású polgármestere, Mohammed Ajeeb az elbocsátását követelte. A halálos fenyegetések miatt rendőri védelmet kellett kapnia.

Bár soha nem volt panasz az iskolai munkájára, nem sokkal később le kellett mondania, és soha többé nem taníthatott. Története jól mutatja, hogy miként lehet a rasszizmus gyanújának vádjával minden észszerűséget zárójelbe tenni, hogy a multikulturalizmus vallásának hívei miként bánnak az ”eretnekekkel”. Szinte tragikomikus, hogy Honeyford tűpontosan le is írta a cikkében azt a jelenséget, amit elszenvedett később miatta: „a rasszizmus kifejezést arra használják, hogy elnyomják a konstruktív gondolatokat.”

Az elmúlt évtizedekben azonban sokat változott az igazgató meghurcolásának megítélése. A brit véleményvezérek a nyolcvanas években még felháborodtak azon, hogy a bevándorlók gyerekeinek négy-öt éves koruktól angolt kellene tanulnia, vagy például brit identitást kellene nekik adni – később azonban a társadalmi átalakulások hatására ezek a vélemények fokozatosan bekerültek a brit közbeszédbe.

Honeyford 2012-ben hunyt el, ekkor már a jobboldali brit újságok mártírként, és olyan emberként tisztelegtek előtte, aki előre látta a multikulturalizmus súlyos hibáit. Megjósolta például, hogy a nemzeti identitás egységesítő érzése nélkül egyre megosztottabb országgá válik Nagy-Britannia, és pontosan ez is történik napjainkig. Előre figyelmeztetett a muszlim szeparatizmusra is, amit azóta egyre jobban igazolnak a sokasodó iszlám vallási iskolák, és a sária bíróságok informális elismerései is.

Halálakor Roger Scruton így tisztelgett előtte: „Hálásak lehetünk ennek a példamutató, hősies és mélységesen szelíd embernek, aki kész volt megfizetni az igazság árát a hazugságok idején.”

Az igazság pedig az, hogy a kommunizmushoz hasonlóan a multikulturalizmus is egy önámításon alapuló rendszer, és mint ilyen, kegyetlenül meg kell büntetnie mindenkit, aki megkérdőjelezi az igazát. Ellenkező esetben könnyen összeomolhatna az ideológiája alapjául szolgáló illúzió.

Ray Honeyford története azt is bizonyítja, hogy érdemes figyelnünk Nyugat-Európa történelmére, és a most ott zajló folyamatokra. A britek egy része már látja, hogy komoly gondokat okoz a multikulturális világ támogatása, azonban ott már sok szempontból túl késő megváltoztatni, vagy megállítani ezeket a folyamatokat. Magyarországon nekünk viszont még van lehetőségünk tanulni a hibáikból.